Archetipikus szereplők archetipikus helyzetekben: kizsákmányoltak és kizsákmányolók, barátok és ellenségek, szerelmesek és gyűlölködők, reménytelenül szeretők és kéjsóvár szoknyapecérek, és sok-sok más, könnyen felismerhető figura a színpadon. És valami különös, borongós, balladisztikus félhomályban többnyire általános mozdulatok, általános gesztusok, a szöveg pedig népdalokból, archaikus imákból és ráolvasásokból áll, mintha szándékosan került volna a rendező minden konkrét helyzetet, emberi találkozást, folyamatosan azt az érzetet erősítve, mélyítve bennünk, hogy ez nem a valóság, hanem valami értelem- és érzelem fölötti, csupán az érzékekre ható látomás, álom, legenda.

Voltak már hasonló előadásai a rendezőnek, és egyesek lenyűgözőek voltak. A vajdasági származású Mezei Kinga színészként és rendezőként egyaránt bizonyított már nemcsak két állandó játszóhelyén, az Újvidéki Színháznál és a budapesti Bárka Színháznál, hanem más társulatoknál is, ahol alkalma volt dolgozni. Nem véletlen, hogy Sepsiszentgyörgyre is meghívták, mint ahogy bizonyára az sem véletlen, hogy ezúttal olyan témát dolgozott fel jellegzetes, szürreális képekből építkező alkotói műhelyében, amely látszólag tökéletesen ráillik a Tamási Áron Színház társulatára: a Szent Anna-tó legendáját.

Ezúttal azonban nem működik olajozottan a szerkezet. Mindenekelőtt van benne egy erős, karakteres, zenei anyag, Mezei Szilárd szerzeménye, amely határozott tartást ad a produkciónak; vannak a népdalok, imák, ráolvasások, amelyek nem kevésbé erőteljes érzelmeket, vágyakat, ősidők óta formálódó közösségi tudatot hordoznak magukban; van a legenda, mely valójában csak vázlatosan jelenik meg az előadásban – hisz az elhangzó szövegek nem tudják, és nem is akarják felidézni a történetet –, végül pedig van a mozgás, mely többnyire a néptáncból ihletett, de kissé esetlen, erőtlen, mintha a játszók maguk sem bíznának abban, hogy csupán ezzel a kommunikációs eszközzel célba lehet juttatni az alkotók szándékait.

Ahhoz, hogy megtudjuk, honnan hová tart a produkció, fontos lenne érteni a történetet, a helyzetekben, párbeszédekben felismerni a legendát, amely valahogy kimarad az előadásból.

Pontosabban vannak rá utaló jelenetek, de konkrétan nincs benne egyik Anna-legenda sem, inkább a történet egyes elemeinek általánossá nagyított részleteivel találkozhatunk, amelyek, akár a tanítómesék, csupán a tudatunkat érik el, nem a lelkünket. Az alkotók Tamás Menyhért párbeszédekre épülő szövegét jelölik meg az előadás alapanyagaként, de ennek a műnek csak néhány fontosabb motívuma fedezhető fel az előadásban. Talán ez lehet az oka, hogy nagyon nehéz megérteni a nézőnek, hogy az egymásra lazán rápakolt zene, szöveg, tömegjelenetek, vetített képek és különböző más színpadi effektusok között hol is bújik meg a lényeg, mely olykor csupán jelzésszerű mozdulatokban fedezhető fel. Persze vannak szépségei is ezeknek a laza kapcsolatoknak, öröm felfedezni egy-egy rejtett összefüggést a legenda szereplői és népdalaink között, mint ahogy adott esetben izgalmas lehet a színésznek is ellene játszani annak, amit mond vagy énekel. Mégis akkor lennének igazán élvezhetőek az egymásra rakódó jelentésrétegek, ha lenne egy mindenki számára érthető alap. Az egyetlen tiszta és végig jól dekódolható eleme az előadásnak a zene, amely népzenei ihletésű, de tele van fanyar hangzatokkal, a dzsessz elemeivel, és az élő zenészek úgy rászövik a lelkünkre, hogy előadás után sem szabadulunk tőle egy ideig.

Csupán látszólag íródott tehát a szentgyörgyi színészekre ez a szöveg, valójában elvette tőlük a játéklehetőséget: ha lennének egymásnak feszülő replikák, mögöttes tartalmakat lehetne kiaknázni a mélyből, de ha minden mögöttes tartalom, egy idő után nincs tétje a játéknak.

Mozgásszínháznak pedig – az M Stúdió előadásaihoz szokott érzékeinknek – kevés, amit itt láthatunk. Kétségkívül voltak szép színházi pillanatok, de hatásvadász rendezői megoldások is: sötét színpadképek, élő madár, víz, tűz, akasztott kisbabák… És illúziórombolás is volt, idejétmúlt technikai megoldásokkal: a sorozatosan félszeg visszavonulások, a holtak megjelenése és eltűnése a bosszú jeleneteinél, a „hattyúk a Jóka belső zsebéből” csodasorozat…

Még biztosan sokat fog alakulni, érni a produkció, és benne tisztulni a színészi játék, talán az egyes helyzetek is könnyebben dekódolhatóvá válnak, de ez mit sem változtat a lényegen. Olyan sok a talány az előadásban, hogy ha valaki elmagyarázná, hogy mi miért történik, akkor is maradna bennünk egy általános értetlenség és közöny, mint egykor matekórán, miután valahogy megoldottuk a többismeretlenes egyenletet.