És jöttek a gépek, egyik kapart, másik markolt, teherautók hordták a betontörmelékkel vegyes régi útalapot, szóval tényleg volt haladás, úgy tűnt, megy minden, mint a karikacsapás. De a nagy hév hamar kifulladt, talán egy hét sem telt el, és a gépek eltűntek, maradt a gyalog is járhatatlan utca, aztán jött valami fagyocska, utána enyhülés, lett sár szárközépig érő, szidták is a lakók a polgármestert és a kivitelezőt felváltva, bár egyiket sem a másik hátrányára.

Hát nézze meg, szomszéd, hát így kell ezt csinálni, én negyven évig dolgoztam az útügynél, a régi s az új világban összesen, fuserálás volt akkor is, de olyan nem, hogy egy utcának nekifogtunk, aztán abbahagytuk, átmentünk egy másikhoz, ott is valamicskét nyekeregtünk, utána a harmadikhoz, tessék-lássékra amott is felmutattunk valamit, és így tovább. Mi ha egyszer elkezdtünk egy munkát, azt be is fejeztük, mondja a szomszéd, s látom rajta, arca egyre vörösebbé válik. Közbeszólnék, hogy csitítsam, bár nem tudom, mit mondhatnék neki, hiszen igaza van. Nem a fuserálást illetően, az sohasem is volt megbocsátható, hanem a munkafolyamatra vonatkozóan. Arra én már nem emlékszem, az ántevilágban hogyan zajlott az útjavítás, de azt látom, manapság az a divat, hogy a kivitelező túlvállalja magát, se gépe, se embere elég, és akkor persze, hogy nincs haladás. Ráadásul erről nem is nagyon ildomos beszélni, merthogy mifelénk az az elv, hogy a helyi vállalkozó jusson inkább munkához, mint az idegenbéli. És ezzel nincs is semmi baj – elméletben. Gyakorlatban annál inkább, bizonyítják ezt a be nem tartott határidők, az ilyen-olyan kifogásokkal való időhúzások. Körülbelül erre a gondolatra juthatott szomszédom is, mert így folytatja panaszát: nézze meg, már vagy két hete eltűntek a munkagépek, pedig most igazán lehetne dolgozni, olyan az idő, éppen jó az alapozáshoz, s errefel mi történik? Gondolom, szónoki a kérdés, hát nem válaszolok, és a szomszéd bólint: igen, az történik, hogy nem történik semmi, ha itt nem hagyták volna a toj-tojt, azt hihetné az ember, többet errefelé sem jönnek. És az sincs, akitől megkérdezni, folytatja egyre jobban nekivörösödve, mert ezek nem kommunikálnak, a munkások nem tudnak semmit, főnökféle meg ritkán jár erre, ezek úgy lehet, nem is tudják, mi az, hogy munkavezető, sorolja egyre hevesebben, és én már aggódni kezdek szomszédom egészségi állapota miatt. Az lehet, hogy kicsit akadozva megy a munka, mondom neki, de meglátja, szép lesz majd a mi utcánk is az év végére. Hát azt maga miből gondolja, szomszéd, hogy ilyen haladás (jól megnyomja a szót, még kezével is mutatja az idézőjelet) mellett idén befejezik? Abból, hogy a polgármester azt mondta, válaszolom, és megtoldom még azzal, hogy márpedig amit a polgármester megígér, azt be is tartja, én csak tudom, hiszen jól ismerem. Na, de abban sem lesz köszönet, replikázik szomszédom. Már miért ne lenne, kérdezem rosszat sejtve. Elvégre mióta várjuk már, hogy a mi utcánk is szép legyen, nem háborogtunk, mikor évekkel ezelőtt kicserélték a föld alatti vezetékeket, bokatörő járdát hagyva hátra, amit telente nem lehetett takarítani, és az ellenőrzésbe kiküldött helyi rendőröknek minden évben el kellett magyarázni, hogy nem lustaságból hagyjuk ott a havat, hanem mert a köves-aszfaltmaradékos gyalogúton lehetetlen a sepregetés, kerülgetjük türelmesen azóta is a gödröket, a tükörsima flaszter képében megjelenő szebb jövőben reménykedve. Mert akkor majd kétszer akkora lesz az adónk, vágja ki a választ szomszédom, és megtoldja még egy kérdéssel. Emlékeznie kell, szomszéd, mert maga írta le az újságban, hogy a polgármester azt mondta annak idején, az a célja, hogy a várost ne a helyiek adójából fejlessze, hanem Bukarestből elhozott pénzből? Emlékszem, mondom neki. Na, hát akkor miért büntet minket azzal, hogy mihelyt egy utcát feljavíttat valami pályázatból, máris kétszeresére emeli az ott lakók adóját? És ezzel faképnél hagy, mintha én lennék a vétkes a jövőre minden kétséget kizáróan ránk is váró adóemelésért.

Azóta is szomszédom szavain gondolkozom, próbálok érveket találni, hogy legközelebbi találkozásunkkor meggyőzzem: minden pénzt megér, csak szép, megújult utcánk legyen. Egyelőre még keresem az érveket.