Tisztázódni látszik, ami politológusok vitáiban merült először fel, hogy a Magyar Polgári Párt számára az országos választások előtti megegyezés riválisával, az ún. belső koalíció, két-három-négy bejutó képviselői és egy-két szenátori helyet hozhat, esetleg ennél valamivel többet vagy kevesebbet. A Székelyföldön elért 37 százalékos, mindenképpen mértékadónak tekinthető választási eredményei nemcsak feljogosítják erre, de szavatolják a bejutás esélyeit is, s ettől a partnerség versenytársával, minden ellentmondásossága ellenére, talán vállalhatóbbnak tűnik.
Ennek kapcsán érdemes ismételten felvetni a kérdést: az elért szavazatarányok alapján mire is kapott megbízatást az új szervezet, mely különben rá nézve némileg hátrányos körülmények közt volt kénytelen vállalni a választási harcot? A ,,nélküle, de mégis vele", a ,,vele, mégis nélküle" dilemma végső soron egy belső és remélhetőleg termékeny ellentmondása lesz a magyar közéletnek, s mint ilyenre, mindig az adott helyzetnek megfelelő választ kell majd keresni rá. Más erőviszonyok más egyezségeket fognak eredményezni, egy belső magyar parlamentarizmus szabályai még kialakítandók, egyelőre az erősebb fél kínálta koalíciós forma másik fél számára elfogadhatóvá tétele tűnik a megoldás útjának.
No, de az MPP a kétpártrendszer megteremtésére kapott mandátuma, adott eredményei, elért szavazataránya mellett ma vajon még mire elegendő? Az alkukban persze nem elhanyagolható erőt jelent, mint a bálványosfürdői Tőkés—Markó találkozó utáni józanabb esélylatolgatás bizonyítja. A számok mindazonáltal számok, és arra figyelmeztetnek: a választóktól kapott megbízatás úgy is értelmezhető, a politikai alkukon túl a szereplési lehetőséghez jutott pártnak tanácsos lesz befelé is fordulnia, a további pártépítésre koncentrálnia, valamint ama hálózatok létrehozására, melyek az erdélyi magyarság, egy összetett társadalom minden rétegét megszólítják, és legtöbbjével szövetségre is léptetik. A színre lépést a belenövés időszaka kell hogy kövesse, ehhez évek, évtizedek szükségesek.
