Magyarórára várunk. Nem az iskolaépületben tartjuk. Hátul a füves részen áll egy kis ház, mellette egy fa. Talán gesztenye, már nem emlékszem. Leülünk a fűbe, és várjuk a tanárnőt, hogy nyisson a kulccsal.
Pontosan érkezik, határozott, szigorú lépésekkel. Óra előtt ő nyit, a végén ő zár. Ez az ő birodalma, nem kis erőfeszítésébe került megszerezni, védi, vigyáz rá. A „Magyar kabinet”.
Azok a jó napok, amikor ide jövünk. Bent az asztalok és székek másképp vannak elrendezve, mint odaát’, az osztálytermekben. Körben ülünk a falak mentén, ő is csak ritkán vonul a katedra mögé. Többnyire nem a táblára ír, van egy különleges kis gépe, amibe behelyezi a pontosan megszerkesztett, átlátszó fóliára színes filccel, kézzel írt lecketervet, és kivetíti. Átlátható, tiszta, azonnal érthető. A napi kötelező penzum. Lejegyezzük gyorsan, és elkezdődik az olvasás, beszélgetés. „A költő itt azt akarja mondani, hogy...” – ilyen és ehhez hasonlók messze elkerülik ezt a helyet.
Oázis ez, egy teljesen más világ. Szeretünk itt lenni. Mindenki, és ez ritka.
Havi egy alkalommal, megszokott és várt feladat egy adott téma kapcsán a fogalmazás írása. Aki akar, verset is írhat. A jobbra sikeredettek kikerülnek a falra mind a négy idejáró évfolyamtól. Olvassuk egymást, megbeszéljük. Van, amikor mindenkinek választania kell egy kedvére való verset, rövid prózát. Szabadon. A következő hetekben azzal zárjuk az órákat, hogy elolvassuk egymásnak. És beszélgetünk. Gabi néni a legjobb barátnőmnek a nagynénje, amióta az eszemet tudom, ismerem, de ez itt nem számít. Talán csak egy kicsit szigorúbb velem. Gabi néni ma megint morcos – mondjuk – gyakran. Kiszámíthatatlan, hangulatember. Ritkán mosolyog, pedig szép a mosolya.
Nem mindenki született irodalmár, olvasni szerető ember. Van, akit egyéb érdekel. Nem mindenki fegyelmezett, pontos, jó diák. Sőt. És ez rendben is van így. De vele valahogy, a jó ég tudja, miért, egy kicsit átváltozunk. Nem szívesen megyünk el innen, órák után gyakran maradunk, rendet teszünk magunk után, a mosdóban a szappantartót is megtisztítjuk. Mert a miénk ez a hely. Megvárja. Mert ő zár.
Sokfélék voltunk, sokféle irányba indultunk. A keze alól több későbbi irodalmár, pedagógus, színész került ki. Hogy én most róla írhatok, hogy valamikor felfedeztem az írás örömét, az nála kezdődött.
De biztosan nem felejtik a „magyar kabinetet” a nem mindig mosolygó Gabi néninkkel azok sem, akik azóta más utakon járnak.
Miután nyugdíjba ment, visszavonultan élt egy házban. Sokszor elhatároztam, hogy megkeresem. Halogattam. Most már nem tehetem. Elment.
Köszönünk mindent, legyen jó utad, békéd, mosolyod, drága Gabi néni!
