„Csak legyen már vége” – sóhajtottad betegágyadon a kézdivásárhelyi kórházban, Török doktornő óvó ölelésében. Tested fájdalma küzdött a benned levő hihetetlen élni akarással, szellemi frissességed időnként elmerengett, behunytad a szemed, minden bizonnyal átsétáltál azokra a helyekre, ahol megszűnik a fájdalom, ahol körbevesznek mindazok, akik életet, reményt adtak neked, akik végigkísértek az úton, akik mindig melletted voltak.
„Csak legyen már vége” – sóhajtottad, s gyönyörű, értelmes szemed belekapaszkodott tekintetembe, a kezed azt a kisláncot kereste, mely átölelte törékeny nyakad. Ott volt a kereszt, mely elkísérte egész életed, és Mária, akit te mindig tiszteltél. Kezem kezedhez ért, és ujjaim Máriát érintették. Gyönyörű, értelmes szemed még mindig fogta, tartotta tekintetem. Csak legyen már vége, cikáztak gondolataim, kérlek Mária, add, hogy ne szenvedjen, add, hogy megpihenjen. Az Anyaság című alkotásodra gondoltam, Máriára a kisdeddel, őszinte, erős hitedre, a művészet meg nem alkuvó mindenhatóságára, lelked tisztaságára, mely oly sokszor akvarelljeid havazásában üzente a világnak, hogy a körülöttünk levő egyszerűségben rejlik a csoda.
Próbáltalak etetni, éreztem, hogy a szeretteim halála óta bennem maradt könnyeim beborítják az arcod, küzdésed, fel-alá hulló mellkasod, az életért kapkodó szíved cselekvésre ösztönzött. Akvarelljeid fehérsége, kéksége, zöldje kiszínezte a kórtermet. Beáramlott szelíd mosolyod, kedvességed méltósága, aggódásaid terhe, kiállításaid izgalma, műtermed egyre melegedő fénye, a világot átölelő rend és béke, melyben mindig hittél. Felsejlett vendégfogadásaid illata, Jenő bácsi hahotázó jókedve, azok a csodálatos utak, melyek mindig fényt derítettek életed, életetek egy könnyűnek tűnő, de oly nehéz sétányára.
„Vízi festő” – mondogatta időnként cinikusan Jenő bácsi. Te csak mosolyogtál, mert tudtad, érezted, humora mögött elismerés húzódik. Tudtad te is, hogy az akvarell nagyasszonya vagy, de alázatod, szerénységed, ezt még a gondolataidból is kitörülte. Azt viszont sokszor mesélted, hogy az akvarell valójában az egyik legnehezebb festési technika, felettébb szeszélyesen és kiszámíthatatlanul tud viselkedni, amikor az ember használatba veszi. Te azonban hittél benne, csendes, de határozott jellemeddel, fegyelmeddel, tehetségeddel képes voltál megszelídíteni.
Tiszta, átlátszó felületeket adtál a világnak megőrzésre, a festékrétegekkel egymásba kapaszkodó csodálatos színeket, textúrákat hoztál felszínre. Összemostad világlátásoddal, lelket adtál a szülőföldnek, hitet az embernek. Néhány héttel korábban még bejártál a műterembe, bevittek azok, akik szerettek. Megnyugtatott az alkotás szabadsága, a cselekvés, a gondolkodás, és a kép, amelyről Jenő bácsi tekintett rád. Hiányzott, több mint hat évtized együttléte nézett vissza rád.
„Csak legyen már vége, vége lesz” – sóhajtottad, kérdezted betegágyadon a kézdivásárhelyi kórházban, Török doktornő óvó ölelésében. Gyönyörű, értelmes szemed belekapaszkodott tekintetembe, tudtam, te csak egy egyszerű, őszinte választ vársz, amilyen az életed volt. Csak egy egyszerű választ, amilyet halandó nem képes adni a hófehér mezőkre vágyó utazónak. Mert időnként válasz sincs, csak te vagy, és maradsz, fehérbe öltözött örökkévalóság.
Tehetséged, egészséges világlátásod, emberi nagyságod, csendes értelmed megmarad azoknak, akik életet, reményt adtak neked, akik segítettek, végigkísértek az úton, akik tiszteltek és szerettek.
