Persze, mindebből csak a kutya vacsorája a bizonyos, de ne szaladjunk előre az időben, egyelőre még ott tartunk, hogy az ember azon a szép nyári estén jókedvében van. Még arra is hajlamos, hogy kinézzen az utcára, bár ott mostanság semmi látnivaló, már hetek óta feltúrva, igaz, ezek olyan munkások, hogy amit délelőtt kiásnak, délire visszatemetik, úgyhogy nagyjából járható az útfelület, de a helybeliek megszokták már, hogy erre járni nem érdemes sem autóval, sem gyalog, hát lélek se odakinn. Következésképp néznivaló sincs az utcán, igazából nem is azért megy előre az ember a kapuhoz, hogy világot lásson, hanem mert a szombatnak olyan a hangulata.

Mégis arra ténfereg valaki, az utca túloldaláról integet, hogy kérdeznivalója lenne. Illedelmesen köszön, bocsánatot kér, hogy fenntart, csak egy kis kérése lenne. Nem magáért, mert ő olyat sosem csinált, hogy magának kérjen, de felesége asztmás, meg kéne vásárolnia a légzését megkönnyítő szprét, és csupán tíz leje hiányzik hozzá, ha esetleg ki tudnám segíteni, azt nagyon köszönné. Nézem a férfit, lehet negyven- vagy akár hatvanéves is, arcáról nehezen meghatározható a kora. Szeme kissé keresztben áll, de nem lép annyira közel, hogy leheletét érezni lehessen. Hallgatásomat valószínűleg érdeklődésem jeleként értelmezi, hát folytatja. A köztisztasági vállalatnál dolgozik már huszonhárom éve, most is éppen a főnökétől jön, aki biztosan adott volna neki kölcsön, akár ötszáz lejt is, mert tudja róla, hogy becsületes ember, de a főnök épp nincs otthon, és tőlem sem örökre kérne, csupán kölcsönbe, ha akarom, ott hagyja zálogba a személyazonosságiját, csak segítsek rajta. Továbbra sem szólalok meg, és úgy tűnik, ő is kifogyott az érvekből.

Én azon gondolkodom, hogy ha rangsorolnom kellene a sok kéregetős dumát, amit az évek során hallottam, akár az életben, akár filmeken, ez mindenképp bekerülne a top tízbe; ő talán azon, hogy mit hagyott ki a jól felépített történetből. Szótlan méregetjük egymást, mint szorítóban az ökölvívók, akik még nem mérkőztek meg egymással, csak képernyőn tanulmányozták ellenfelük technikáját, hát mindketten a másik kezdeményezésére várnak. Tekintetem a kezére téved, munkáskéz, állapítom meg, s mert szombat volt, arra gondoltam, akár igaz is lehet, amit mondott. Valamiért – az asszociá­ciók titkát megfejti-e valaki valaha? – Szilágyi Domokos jut az eszembe. Átnyújtok hát neki egy tízest, csak annyit kérdezek, melyik gyógyszertár van nyitva ilyenkor. Hát az ott fenn, a sarkon, mondja kissé bizonytalanul. A Golgotánál?, kérdezem. Az, az, csap le hálásan szavamra, és egyetlen mozdulattal elsüllyeszti a bankót zsebében.

Búcsúzás előtt még visszaszól, hogy holnap, de legkésőbb holnapután megadja a pénzt. Nem hittem el. És eszem ágában sem volt ellenőrizni, hogy az a gyógyszertár-e az ügyeletes. Mert szombat volt, és mert a Szilágyi-vers vége így hangzik: „(...) Ti játsszatok. / Én majd őrzöm a látszatot.”