Farcádi Botond
Száz napja ül börtönben a kézdivásárhelyi Beke István Attila és Szőcs Zoltán, és továbbra sem tudnak a stasbourgi emberjogi bírósághoz fordulni jogorvoslatért, igazságuk feltárásáért, mert a bukaresti legfelsőbb bíróság a mai napig nem tette közzé az ítélet indoklását. A törvény értelmében az ítélethirdetés után legkésőbb 30 nappal kellene közölni az indoklást, de úgy tűnik, Romániában a törvény nem mindenkire egyformán vonatkozik.
Van, miért csodálkoznunk: ha egy magáncégnél valamelyik ott dolgozó elmulasztja végezni munkáját, akárha egy-két napot is, nagy valószínűséggel azonnal elbocsátják – az adólejeinkből igen szépen fizetett ügyészek, bírák felelősségre vonására azonban nincs törvényes lehetőség. Akkor sem, ha késlekedésük révén önkényesen és törvénytelenül korlátozzák az elítéltek jogát a védekezéshez. Vajon vigasztalhat-e az, hogy nem egyedi esetről van szó, majdhogynem minden ítélet indoklásának közzététele csúszik? Nem inkább azt jelzi, súlyos rendszerhibáról van szó, amelyet mielőbb korrigálni kellene? Ehhez képest az igazságügyi törvények módosítása során sem rendezték ezt a problémát…
És nem a kézdivásárhelyi fiatalok esete az egyetlen, amely rendkívül súlyos kérdéseket vet fel a romániai igazságszolgáltatás működése kapcsán, szinte minden napra jut egy-egy hajmeresztő történet. Tegnap például a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügye került ismét a legfelsőbb bíróság elé, de, mint arra a református egyház jogi képviselői rámutattak, valójában az egyházi restitúció folytatása a tét. Hiszen a Mikó visszaállamosítása után jóformán egyetlen ingatlant sem szolgáltattak vissza, ráadásul a restitúciós bizottság egykori tagjait – köztük Markó Attilát – elítélték. Akárcsak a kézdivásárhelyi fiatalok esetében, erről az ügyről is messziről lerí, hogy nem az igazságról szól, hanem államhatalmi érdekről: a jogtalanul elorzott vagyont – iskolákat, kastélyokat, erdőket, földterületeket – nem szívesen adná vissza tulajdonosainak a román állam.
A romániai igazságszolgáltatási rendszer szereplőinek remek érzékük van az abszurdhoz is, ezt tükrözi az a héten született ítélet, melynek értelmében Kovászna Megye Tanácsának ülésterméből el kell távolítani a magyar és a székely zászlót, de az izraeli, a német és az amerikai maradhat. A felirat- és zászlóperekben hozott egysíkú ítéletek már senkit nem lepnek meg, ez ügyben viszont nagyfokú kreativitásra lesz szükségük a bíráknak, amikor azt kell megindokolniuk, miért is nem egyenrangú a magyar zászló az izraelivel vagy a némettel, az amerikaival? Vajon az igazság keresése helyett nem ismét valami „magasabb rendű” államérdekről van szó?
Mintha valakik minden lehetséges módon meg akarnák akadályozni azt, hogy a magyar közösség otthon érezze magát Romániában. Az igazságszolgáltatás pedig partner vagy eszköz ezekben a törekvésekben.
