A világ halad ugyanis, benne a színház szerepe is változik (öregedni nem tud, hiszen folyamatosan megújul, mert az a feladata, hogy közönségével az élő kapcsolatot állandóan megteremtse – ezt is Nászta Katalin mondta), no meg a színházlátogatók szokásai is módosulnak – de ez külön értekezés témája lehetne, és a Tamási Áron Színház egykori színésze nem ebben a témában tartott előadást.

Arról a tizenhat esztendőről beszélt, amikor ő is tagja volt az – akkori nevén – Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznak. 1973-ban került ide „a világot meghódítani, mint minden színész”. Nem ismert senkit, a színház múltját sem – hogy megbánta-e választását, arról nem beszélt, de ahogyan kortársairól, arról az időszakról mesélt, biztosan nem. Nagy színészegyéniségek és egy „mindent kitaposott, mindent kikiabált, amit akart” igazgató (Dukász Anna) fogadta, aki mellékesen megtanította tisztelni a színházat. Szerepek, néhányra szeretettel emlékszik, néhányat szeretett volna eljátszani, de nem rá osztották ki, néhány, amire már nem is emlékszik.

Az 1970-es, 80-as évek az az időszak volt, amikor mindenki – a színészek is – változtatni szeretett volna azon, ami volt, de a rendszer miatt nem lehetett többet, mint a határokat feszegetni. Egy kicsit másabb látásmód, egy kicsit újabb szemlélet – ennyit eltűrt a rendszer – eredményezte a Tompa Gábor rendezte Woyzecket. Emlékezetes előadás. Akkoriban súlya volt a szónak a színpadon, és megvolt hozzá a füle a közönségnek. Meg persze az illetékeseknek is – emiatt alakult Visky Árpád sorsa úgy, ahogyan. Visky, akitől mindenki tanult valamit. Nászta Katalin is. Hogy fogadja el saját gyengeségeit.

Zárszóként szerepek, előadások, színésztársak elevenednek meg fényképeken. Ilyen volt a mi színházunk anno.