E lap hasábjain többször szóltam már egy nagyon fontos, nélkülözhetetlen, néprajzi adatokban, fotókban és szövegbeszámolókban gazdag lapról, amely a szomszédos Hargita megyében lát időnként (félévenként) napvilágot a csíkszeredai Székely Károly Iskolaközpont Alapítvány és a Nagybükki Néprajzi Társaság gondozásában.
Burus János főszerkesztő és Sipos Gábor felelős szerkesztő áldásos munkájának köszönhetően a napokban kezünkbe vehettük a szívünknek-lelkünknek egyaránt felfrissülést, felüdülést nyújtó Kútfő 7―8. számát.
Az Örökségünk rovatból elsősorban kiemelném dr. Keszeg Vilmos, a kolozsvári BBTE professzorának A népmese előadásának módja és kontextusa című tanulmányát, amelyben rávilágít, mennyire fontos volt és fontos lenne napjainkban is a mesemondás, nemcsak mint emberi kapcsolatteremtési forma, az egymással, gyerekekkel-felnőttekkel való élő, szellemi kontaktus, hanem mint értékteremtő, értékmegőrző és hagyományápoló testi-lelki szükséglet is! Mert olyan világot kezdünk teremteni magunk körül, ahol már ,,mese nincs!" Az égvilágon mindent a piac és a pénz határoz meg, lassan, de biztosan távolodunk a hajdani ,,mesés" világunktól egy teljesen irreális, virtuális világ felé, ahol nem a jó győz a rossz ellenében, hanem ellenkezőleg: elnyeri méltó büntetését, és a rossz(aság), a gonosz(ság) pedig a neki föltétlenül kijáró jutalmat.
Egyre kevesebb már a mesélő nagyanyó, nagyapó. Lassan kiszáradnak a mesefáink, mint a széki Győri Klára ,,örömének zöld fája"…
Dr. Nicolae Bucur műkritikus Jelképek, titkos jegyek címmel ír a debreceni Vencsellei István fotóművész munkáiról és ajánlatairól, a kör, a kereszt és a kerék fekete-fehér ábrázolásáról, jelképes értékeiről és mondanivalójáról.
Hosszabb tanulmányt olvashatunk Kelemen Katalin, a Kájoni János Megyei Könyvtár könyvtárosának tollából Helyismereti munka címmel, Benedek Éva, a Csíki Székely Múzeum okleveles restaurátorától pedig Mesterségem ― az értékteremtés cím alatt érdekes műhelytitkokat tudunk meg a régi, 15―16―17. századi kódexek, bibliák, könyvritkaságok és nem utolsósorban textíliák, miseruhák, kegytárgyak, festmények felújításáról, restaurálásáról.
Népszokásokról, hagyományokról, népi kismesterségekről, foglalatosságokról is tájékoztatnak, régi eszközök ― rokkák, héjjelők, tilók, motollák, csörlők, fonókerekek ― képeivel gazdagon illusztrálva.
A népi gyógyászat, a növényismeret gazdagsága sem maradt ki, ugyanúgy a népi játékok ismertetésére, bemutatására is sor kerül röviden, ezt az anyagot nagyrészt az iskola diákjai gyűjtötték, és írtak róla dolgozatokat.
Iskolatörténetet, oktatástörténetet, Névtant, Emlékidézőt és Dokumentumtárat is találunk a kiadványban, melyet számos színes fotó, dokumentumfelvétel tesz látványossá. Mégis szomorúan kell mondanom és ismételnem a főszerkesztő szívszorító szavait, hogy sajnos ma már a tanárembereknek, tanítóknak, papoknak, néprajzosoknak, népoktatóknak sem kell a kultúra, a szép, a tiszta forrás, nem költenek, nem áldoznak a Kútfőre sem, ezért a támogatók tábora is egyre inkább fogyatkozik, többe kerül a lap előállítása, önköltsége, mint amennyiért elkelne, ha elkelne! A kezdeti ezer példányszám után ma már alig nyomtatnak 500-at ― és az sem fogy el!
Frissítő, tiszta forrásra nincs igény, annál inkább a szemétnek sem jó szennylapokra, amelyekért nem sajnálják székely atyafiaink a pénzt, amelyek olvasásához nem szükségeltetik kultúra, és amelyeken előszeretettel csámcsog a nyálas olvasó…
