Mindennapi életünk – örömök és szorongás címmel tartott előadást szombaton Tari Annamária pszichoterapeuta Sepsiszentgyörgyön a Selye János Pszichoklub szervezésében. Az ott elhangzottakból szemléztünk.
Az emberek nagy részét az egzisztenciális problémák foglalkoztatják. Gyakorlatilag átkapcsolnak robotpilóta-üzemmódba, azaz hétfőtől péntekig dolgoznak, majd péntektől hétfőig megtehetnek olyan dolgokat is, amire nem volt idejük.
A munka szép és nemes, de ennél több örömre lenne szükség. Ha az ember szorult helyzetben van, muszáj gondolnia valami jóra. A legszorultabb élethelyzetben is fel kell ismerni, ha nem jól bánunk önmagunkkal. Ha van önmagunkkal belső párbeszédünk, akkor például megpróbálhatunk felidézni valamit, ami valaha örömöt szerzett nekünk. Örülni kell annak, amit sikerült elvégezni. A XXI. században az lesz fontos, amivel elkezdünk tenni önmagunkkért, hogy ne szorongásvezérelt, kudarckerülő stratégiával éljünk, hanem inkább örömelvű, sikerorientált stratégiával.
Az online térben megszerezhető öröm nem tartós öröm. Minden poszt, megosztott fotó újabb és újabb dopaminhullámot indít el, és ez jó érzés lehet, de az a baj, hogy függővé tehet, vagyis pontosan úgy működik, mint egy szenvedélybetegség. Az is nagyon fontos, ha valaki átél egy jelentősebb eseményt, kinek mondja el, vagy hogyan kezdi feldolgozni önmagában: vagy azonnal posztolja a közösségi oldalakon, vagy délutánig vár, és akkor mondja el a legjobb barátnőjének. Ehhez nyilván kellenek valódi barátok, akikből egyre kevesebb van.
Manapság nagyon narcisztikusak és érdekvezéreltek az emberek, életük központi eleme a pénz. Pedig a pénz csak önmagában nem boldogít.
A XXI. század trendjei az individualizmus és a gyorsulás. A mai hipergyors üzenetváltás arról szól, hogy kicsi kapcsolat-kortyokban érintkezünk egymással, töredék mondatokban idézünk valódi érzelmeket. Csak az a baj, hogy az érzelmek lassan működnek és fejlődnek, mert akkor lesz mélységük és tartalmuk.
A mai online világ elősegíti a szorongást. A szülők egyik legnagyobb szorongása maga a gyerek. Az ún. helikopter szülő állandóan berreg a gyereke élete fölött, nézi, hogy jól mennek-e a dolgok. A mamahotel és a Pán Péter-szindróma az, amikor a szülő szinte ugyanúgy ellátja a felnőtt korú gyerekét, mint kiskorában, és mindezt csak azért, hogy igazolja saját szülői minőségét. A generációk együtt tudnak működni, ha megértik egymás szorongásait, ezért nagyon fontos az interakció.
A tartós öröm állapotának elérése erőfeszítés, kitartás kérdése. Nem lehet csak passzívan állni és azt gondolni, hogy enyém a világ. Lassuljunk le. Beszélgessünk egymással. Ne menjünk el a való élet mellett.
