Akkor, ott nyílogató, cseperedő eszemmel olyan ,,falusiasnak" éreztem ezt a szót. Ma, ha rágondolok erre a másfajta elnevezésre, teljesen más érzések ébrednek bennem magányomban, az éjszaka csendjében ízlelgetvén a szót.

Borzasztó nagy, elemi, elementáris, világot is megváltani képes mértékű érzelmek tolulnak fel bennem a fekete némaságban, s ébrenlét-álom határán tántorogva olyasmit észlelek ott, legbelül, amit akkor éreztem, amikor első nagy szerelmem láza tombolt bennem, vagy amikor az első rettenetes igazságtalanságot felfogtam a valóban való világban, melyben éltem, s mélységes felháborodásom, visszavágni, visszacsinálni, megfelelni, segíteni akarásom gerjedelme titáni erőket szabadított fel képzeletem valósággá álmodni vágyott állapotában.

Képileg a Nagyborosnyó mellett elfolyó vadregényes Feketeügy egyik szigetén voltam. Kicsit Szindbád, kicsit Legyek ura alak, kicsit Eke Miska, talán Kis Herceg, de még inkább Steinbeck Szerelemöblének romantikus Dokija talán. Suhanc, mezítlábas gyerekként a sziget homokjában, a fűzfabokrok, ágak rejtekében álltam, és komor arccal fontolgattam eljövendő tetteim mikéntjét. Ezt a színteret, annak hangulatát az értheti igazán, aki járt már valaha folyó alkotta kisszigeten. Nincs romantikusabb helye a világnak, ha kézen fogva vezethetjük szívünk választottját, vagy vezére lehetünk a szigetet uraló gyerekcsapatnak. És nincs árvább helye a világnak, ha valamely fentiekben csalatkozván vonulunk ide vissza, miközben halljuk, hallani véljük vágyott szerelmünk vagy egykori csapatunk tagjainak csevegését, boldog kacagását, s mindezt nélkülünk. Bizony nagy keserv ez a mindenkori sarjadó legény-, leányléleknek.

Nos, ez a kép, ez a szó került elő a múlt homályából minap, s kísértett mindmáig, míg tudatossá nem vált bennem, hogy miért, s hogy erről írnom kell.

Nohát szerintem az előbukkanás oka a kor, e kórságos kor, amelyben élünk. Magyarország mai állapota, az egyre elodázódó, egyre magunk előtt, egyre messzebb tolt megoldási lehetőség hozta elő ezt a gyermekkorban hallott szót. Mikor azt látja a bár csöppnyi józan ésszel is bíró emberfia, hogy a múltból semmit sem okulva nagyjaink úgy próbálnak jövőt építeni, hogy annak házát régi ,,mesterekkel" (kik már párszor első szellőre összeomló kalibát építettek), régi kövekből (kik már rég elkoptak, és kik hiteltelenné teszik helyben a jövőt) akarják, s homokra építeni.

Ilyen kilátástalannak látszó helyzetben nyúl vissza az emberfia a múltja, a gyermekkora igaz értékeihez, és merít erőt onnan a holnap küzdelmeihez. Onnan, a sziget fövenyének bokrai közül, a gyökerek alól bányássza elő, hová egykoron elrejtette, hisz tudattalanul is tudta, hogy ha minden kötél szakad, erőt csak a szülőföld és a Jóisten adhat.