A másik jellegzetesen magyar etnikai sziget, Torockó (fotó) születési számadatai sem nyújtanak vigasztalóbb képet. A két faluból, Torockóról és Torockószentgyörgyről alig futja iskolás gyermekekre.
Az ötvenes években még 35–40 gyermek született évenként, a hatvanas évek felé már csak 24–25. Annyiban mégis javult a helyzet Kalotaszeggel szemben, hogy a hetvenes évektől, az átlagos 17 ezrelékkel, a gyermekszaporulat mindkét faluban emelkedő irányzatot mutat. Tudomásunk van arról is, hogy Kolozs megye nagyon sok községében (Lóna, Apahida, Gyalu, Szászfenes, a Torda melletti Polyána és mások) magas a magyar lakosság szaporulati száma.
A magyar–román határvidék és a Partium magyarsága
A romániai magyarság egy másik igen tekintélyes része él nagyjában homogén területeken a magyar–román határ mentén és a partiumi részeken, összesen 634 002 magyar nemzetiségű lakost tart nyilván az 1966. március 15-i hivatalos népszámlálás. Nem érdektelen, ha retrospektív összehasonlításképpen az elmúlt hatvan év népmozgalmából idézek néhány adatot e területre vonatkozóan. Már az 1910. évi hivatalos magyar népszámlálás 742 271 magyar nemzetiségű lakost tart nyilván a hét megye 2 563 607 főnyi összlakosságából; az 1920-as román statisztika ezzel szemben csak 524 843 lelket számlál. A román statisztikai kimutatás tehát 217 428 magyar lakossal kevesebbet ad meg, de ezt a hihetetlen nagy számbeli különbséget sem a repatriáltak, sem a magyar nemzetiségű lakossághoz számított magyar anyanyelvű zsidók hét megyére felosztott százalékszámának a levonásával kiegyenlíteni nem lehet.
Tíz évvel később, 1930-ban a hivatalos román népszámlálás a hét megye 2 673 722 lakosából 608 603 magyart (22,8 százalék) mutat ki. Előkerültek tehát azok a magyar nemzetiségű lakosok, akiket az 1920. évi statisztika eltüntetett. Nyolc évvel később, az 1938. évi Buletinul Demografic al României közli, hogy a hét megye lakossága 1930 óta 106 721 lélekkel gyarapodott, ami meg is felel az akkori természetes szaporulatnak. Eszerint, ha a magyarság megtartotta százalékarányát, ami természetes szaporulata alapján feltételezhető, akkor a nyolc év alatt 632 935-re emelkedett a létszáma. Így tehát lehetetlen, hogy 28 év alatt – tekintetbe véve a háborús veszteségeket is – nem növekedett volna a magyarság száma a tárgyalt területen, holott a hét megye összlakossága a 28 éves periódusban 3 101 589-re szaporodott. A magyar lakosságnak a becslésszerű számítással nyert adatok alapján arányszámához képest legalább 50 ezer lélekkel kellett volna szaporodnia, annál is inkább, mert felmérések bizonyítják, hogy például a különben egykéző Bánságban a magyar lakosság szaporulata magasabb, mint a többi népcsoporté.
Az erdélyi magyarság többi része, körülbelül 120 ezer lélek Beszterce-Naszód, Hunyad és Szeben megyében, városokban vagy szórványokban él, illetve a vegyes házasságokból és félasszimilációból képződött nemzetiségi sávban, az etnikai csoportokat vagy tömör blokkokat összekötő övezetben. A kiszóródott magyarságból telepes falvak, új keletű szórványok létesültek. A Kárpátokon belüli tizenhat megye mindenikében élnek magyarok.
A Kárpátokon túli magyarság
Az Ókirályság területén élő magyar etnikum száma körülbelül 200 ezerre tehető. Hogy a hivatalos statisztika adatai mennyire nem egyeznek a valósággal, az abból is kitűnik, hogy a Moldvában élő, körülbelül 80 ezer főnyi csángó magyar nemzetiségű lakosból az 1966. évi március 15-i népszámlálás csupán Bákó megye területén említ 5430 csángó magyart. A többi moldvai megyében igen jelentéktelen százalékban a statisztika kimutat ugyan „együtt élő nemzetiségeket”, de magyarok jelenlétéről nem tesz említést.
Az 1940. évi statisztika is csupán 22 ezer magyar eredetű és 24 ezer magyar anyanyelvű csángó magyart tüntet fel, de ugyanakkor 109 953 római katolikus vallású lakost mutat ki. Igaz, hogy sokan közülük már elvesztették anyanyelvüket, de azt a román statisztikusok is tudják, hogy a katolikus vallásúak magyar eredetűek.
Gegő Elek a múlt század első harmadában az akkori egyházi összeírások szerint 45–50 ezer lélekre becsülte a moldvai csángók számát.
A harmincas években Domokos Pál Péter csángó kutató csak Bákó megyében 49 217 csángó magyart regisztrál.
Mikecs László ugyanakkor 80 ezer moldvai csángóról tesz említést. A legújabb időkből hiányoznak a pontos felmérések, de megbízható híradásokból, szociográfiai riportokból következtethetünk a Moldvában élő csángó magyarok számára, akik a Tatros völgyében, az Aranyos-Beszterce mentén, Bákó megye hegyvidéki falvaiban, Roman város közelében és kisebb számban Vrancea megyében élnek. Arról is tudomásunk van, hogy sok csángó faluban 4–6 gyermek a családonkénti átlag. Számuk tehát az előző évtizedekhez viszonyítva az asszimiláció és elvándorlás ellenére sem csökkent, inkább növekedett.
Bukarest magyar lakosságáról nincsenek pontos adataink. Az itt élő magyarok száma amúgy is állandóan változik. A harmincas években volt, aki 80–100 ezer lélekre becsülte számukat. A kérdéssel foglalkozók ezt a számot ma is megerősítik. A román fővároson kívül főként Ploiești-en, Galacon és Brăilán élnek nagyobb számban magyarok, kisebb számban pedig az ókirályság majdnem minden megyéjében.
Az erdélyi városok történelmi mérlege
Az erdélyi városok lakossága az első világháború befejezésekor magyar többségű volt. Az 1910. évi magyar népszámlálás szerint a városi összlakosságnak (774 ezer) 62,0 százaléka (480 ezer) magyar, 19,6 százaléka (152 ezer) román. Az államfordulat után, 1923-ban pedig a negyven erdélyi város összlakosságából (927 500) 39,77 százalék (368 866) magyar, 30,22 százalék (280 290) pedig román nemzetiségű.
Nagyvárad
Két évre rá, az 1925. évi közigazgatási reform újabb 9 helységet – román többségű lakossággal – nyilvánított városnak, s ezáltal a városlakó magyarság száma 39,0 százalékra esik, a románságé pedig 31,1 százalékra emelkedik (Erdélyi Magyar Évkönyv, 1930, 3. 1.). 1938-ban a nagyobb erdélyi városok 46,6 százaléka magyar, 32,0 százaléka román; 1948-ban 41,0 százaléka magyar 47,9 százaléka román; 1956-ban már csak 36,0 százaléka magyar és 51,9 százaléka román.
Az urbanizálás további folyamata döntő fontosságú kihatásokkal jár. Elsősorban a romániai magyarság népmozgalmi jövőjének a kialakulására gondolok. Nem közömbös, hogy a romániai nemzetiség sorsa a falvakban-e, vagy a városokban dől el. A harmincas években, a falukutatások idején még az volt az uralkodó felfogás, hogy a városokból egyre kiszoruló magyarságnak a falvakban kell megőriznie biológiai létalapját. Ezt az egyébként egészséges számítást áthúzta a meggyorsuló iparosodás. A falvak munkaerőtöbblete a városokba tódul, s az egyirányú területi és társadalmi mobilitás által nemcsak a társadalmi struktúra módosult alapjaiban, de egyben a városok nemzetiségi erőviszonyai is gyökeresen megváltoztak.
Az elrománosodás a hatvanas évek elején kezdődött – céltudatosan, elsősorban lakosságduzzasztással. Megdöbbentő a magyar elem térvesztése a városokban.
Kiöregedett vagy kiszorult. Az újabb, faluból érkező elemek legfeljebb csak a városok külső pereméig jutnak el, ahol elproletarizálódnak, elkallódnak.
Az urbanizáció ütemét az alábbi számok jelzik a legjobban: 1912- ben Románia lakossága még 20 százalékban sem élt városon, 1972-ben már a lakosság 41,6 százaléka városi lakos, a demográfiai előrejelzések szerint pedig 1975-ben eléri a 60 és a század végéig a 80 százalékot. Ezt legjobban az erdélyi városok nemzetiségi adatai tükrözik. Az 1956. évi népszámlálás szerint a 46 erdélyi városban csupán 35,4 százalék a magyar elem. Magyar többségű város még Nagyvárad, Szatmárnémeti, Nagyszalonta, Nagykároly, Szászrégen és a székely városok: Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Kovászna és Sepsiszentgyörgy. Ezzel szemben román többségű Nagybánya, Máramarossziget, Torda, Nagyenyed, Beszterce, Dés, Déva, Vajdahunyad, Gyulafehérvár, Petrozsény, Brassó, Nagyszeben, Fogaras, Lugos, Temesvár és Arad. Körülbelül egyforma arányszámú város Kolozsvár, Szilágysomlyó és Zilah. De beszéljenek az alábbi számok, hogy csak egy néhány nagyobb várost említsek:
(1976)
(folytatjuk)
