Nemcsak a PSD-s parlamenti képviselők, hanem a pártmédia is elősegítette a neolegionárius „alternatívák” megszületését: antiszemitizmus, idegengyűlölet, magyarellenesség, ostoba szuverenizmus, a Légió és a Vasgárda „vértanúinak” dicsőítése.

A Tăriceanu és Dragnea számára oly kedves, most felkarolt „Románia a románokért” gondolat a 30-as évekbeli Nemzetiszocialista Párttól származik, amelyet Ştefan Tătărăscu ezredes, a náci Acélpajzs szervezet alapítója vezetett; az ezredes a németországi náci párt román másolatát hozta létre, az ismert következményekkel.

Gyakorlatilag azzal a felvetéssel, hogy az Európa-ellenesség és a nacionalizmus jelenti a hazafiságot, eljutottak egyfajta közkötelességig: őrzi azt mindenki, a hatalmon lévő és ellenzéki politikusok, elemzők, volt katonák, ultrák – olyan ez, mint amikor állva hallgatjuk a himnuszt: tetszik, nem tetszik, így kell és kész.

S most a tények, a legutóbbiak:

- A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház román színészeinek ki kellett hívniuk a rendőrséget; lerohanta őket egy trikolór csorda, ki tudja, melyik ortodox irányvonalból, plusz a Nemzet Útjának bérrettegői. Felháborodásuknak az volt az oka, hogy a színház bemutatandó darabja nem „illett” december 1-jéhez. Az állam egyetlen intézményétől sem érkezett semmilyen reakció. Mikorra várható a „nem illő” könyvek elégetése?

- A román hadsereg volt vezérkari főnöke, Degeratu tábornok arról mesélt a tévében, hogy miként akartak bennünket porrá zúzni 1989-ben a magyarok és az oroszok, és milyen szerencsénk volt a forradalom által keltett légüres térben a hazafias hadsereggel, amely a Vatra Româneascăval mozgósította a lakosságot. A tábornok elvtárs azt elfelejtette elmondani, hogy a hadsereg ezt azután tette-e, miután belelőtt a lakosságba, vagy miközben a Le a kommunizmussal!-t skandálókat gyilkolta épp.

- A PMP-s Eugen Tomac szintén a tévében dicsekszik azzal, hogy megálljt parancsolt a közigazgatási törvénynek, amelynek 94. cikkelye szerint – minő árulás! – kétnyelvű feliratok kerülnének a mentő- és a tűzoltókocsikra, ha a térségben más anyanyelvű lakosság is él. Állítólag megvédte a románizmust…

Miből fakad ez a sok düh? Brüsszelben és Strasbourgban használhatjuk a román nyelvet, az európai adófizető magasan képzett tolmácsokat fizet nekünk, senki sem csinál már a zászlóból és az anyanyelvből furkósbotot. Vagy ki tudja, ez az identitárius szekta hamarosan egyfajta hivatalos vallásunkká válik?

És ezek csak az utóbbi napok eseményei – mintha a világ emberevő szörnyetegei laknának itt, akikről az emberek azt szokták mondani, hogy fekete szájpadlással és pengevékony ajkakkal születnek. Ha ehhez még hozzátesszük azt az üzenetet, amelyet a Román Akadémia főnöke küldött egy nacionalista propagandaoldalnak, vagy hozzáadjuk Dăncilă, Lia Olguţa Vasilescu vagy Eugen Teodorovici dölyfjét, akkor ráébredünk, hogy pont azok kerültek az ország élére, akik számára az Európai Unió valamiféle összeesküvés a hős és kizsigerelt Románia ellen.

Tegyük ehhez még hozzá a tanulatlan csőcselék dühét – és ez nagyon szomorú –, mindazok háttérbe húzódását, akik a jövőről beszélhetnének. Emlékeznek, hogyan röhögtek a feszenések Pleşun, aki 1990-ben azt mondta, hogy a kultúra sürgős feladat? Nos, ma ezek a feszenések az urak; akkor kocsmákban röhögtek, most a parlament szónoki emelvényéről. Orrunk alá dugják a trikolórt, és többé már nem beszélhetünk iskolákról, kórházakról, autópályákról.

Számoljunk egy kicsit: egy nemzedék 20–25 évet jelent. Micsoda országunk lenne, ha 1989 után az oktatásba fektettünk volna be? Miféle emberek lennének most a parlamentben vagy a kormányban? Hova jutottunk volna, ha a szabadság lelkesedése mellé odatettünk volna egy kis tanulást, egy kis becsületességet?

Corect News/Főtér