A romániai magyar műkedvelő színjátszást a határokon túli magyar amatőr színjátszók XVII. találkozóján Zsámbékon a bukaresti Petőfi Színkör és a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínjátszók képviselték.
A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Diákszínjátszók Molnár János vezetésével Lázár Ervin egy kevésbé ismert elbeszélését dolgozták fel, ezt láthatta a Kárpát-medencéből verbuválódott közönség a több évtizedes múltra visszatekintő zsámbéki fesztiválon.
Előadásuk példaértékűen haladja meg, lépi túl a hagyományos deákos nyelvezetet. Több meglepetés is éri a nézőtéren ülőket. Az erőteljes, mai zenére komplex mozgássort, színes, többrétegű élőképeket komponált a rendező, s külön erény, hogy szinte az egész történetmesélést rá merte bízni a diákok improvizációi nyomán született mimetikus narrációra.
Az elbeszélés középpontjában álló főhős megszállottan bámulja a kirakatba állított próbababát, öltsön az bármilyen mezt az évszakok változása szerint, legyen bár tavasz, nyár, ősz avagy tél. (A két tér, az utca és a bolti kirakat elválasztása egyszerű szcenikai megoldással, jól beállított lámpával vágja ketté a színpadot, elöl az utca népe, míg hátul a kirakatbeliek mozdulatlan világa.)
A főszereplő monomániája által egészen odáig jut, hogy egy alteregó révén maga is azonosulni kezd a próbababa világával, és — bármilyen irreális fordulat — bebizonyosodik, hogy ez a valódi világ. A produkció legfőbb értéke a diákok hihetetlenül pontos és aprólékos megjelenítése. Az utcán pergő események, az időről időre visszatérő figurák (pl. az utcalány, a zsebes) külön kis egyperces novellákat bonyolítanak előttünk. A mozgáskompozíció hol lassított, hol gyorsított stilizációjával rafináltan, már előre jelzi számunkra a végkifejletet: egy külső nézőpontból szemlélve a földi élet semmivel sem tűnik értelmesebbnek, mint a babáké. Ezt a gondolatot erősíti fel a játék záró aktusa, melyben a járókelők világa rongybabaként zuhan össze előttünk a színpad előterében. Molnár János a rá jellemző rutinnal, rendezői és drámatanári magabiztossággal vezeti tanítványait. (Nemcsak az előadáson, hanem a zsámbéki három nap folyamán is öröm volt látni, hogy a kovásznai csoport és vezetője nemcsak villantani, hanem tanulni is jött: a fesztivál valamennyi előadását végignézték, és értékes gondolatokkal járultak hozzá a bemutatókat követő szakmai beszélgetésekhez.) A játszók hiteles formálásában a román színházra jellemző, szándékosan eltúlzott teatralitás hatásosan működik, ami azért nagy elismerés, mert a gimnazista korosztály általában nem rendelkezik még azzal a színpadi önismerettel, mely a karakterizálás ilyen felnagyítottságát megengedhetővé tenné. Nagy jövőt jósolok a még gimnázium elején járó csoportnak, ha ilyen odaadással tartanak ki nagy tapasztalatú, kreatív rendezőjük mellett.
Pap Gábor, rendező
