Zörgő is kutya volt, Görgő is kutya volt. Zörgő olyan, mint a neve: zörgött minden csontja, mint dió a zsákban. Görgő is olyan volt, mint a neve: a nagy kövérségtől nem tudott szaladni, csak görögni. Zörgő a nekeresdi bíró kutyája volt, Görgő meg a nevenincsi bíróé. A nekeresdi bíró olyan takarékos ember volt, hogy egész esztendőben nem evett kukoricakenyérnél egyebet, azt is csak napjában egyszer, akkor is csak egy karajt, annak is csak a belét. A haját odaadta Zörgőnek, amiért őrizte a házat.
Bezzeg a nevenincsi bíró úgy élt, mint zsizsik a borsóban. Mindennap fácánpecsenyét evett, azt is napjában háromszor, akkor is csak a bőrét. A húsát odaadta Görgőnek, hogy ki ne ugassa a szeméből az álmot. A két kutya mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak messziről. Sose jártak még egymás portáján, csak a két falu határában. Görgő ott szokott sétálgatni, hogy jobban essék a vacsora, Zörgő meg ott szokott ürgepecsenyét fogni a kenyérhaj mellé. Egyszer azonban hiába várta Görgő Zörgőt, sehol se mutatkozott az öreg cimbora, pedig már fönt fényeskedett az égen a vacsoracsillag.
― Eh, eh ― tűnődött Görgő ―, nyilván elrontotta délben a gyomrát ez a Zörgő. Eh, eh, elmegyek meglátogatni.
Hát ahogy bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy Zörgő odafönt zörög az ól tetején.
— Mit csinálsz ott, cimbora?
— Vacsorázok, cimbora.
— Jó hosszú az asztalod!
— De rövid a vacsorám!
— Mi jóban dúskálódsz, Zörgő?
— Kenyérhajban biz én, Görgő. De ez nem olyan hétköznapi kenyérhaj ám. Ma olyan jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte a kenyérkét ahhoz a zacskóhoz, amelyikben a sajtocskát tartogatja.
— Ejha, de jól megy a sorod — vigyorgott Görgő.
— Kutyául, pajtás ― nyöszörgött Zörgő, s leugrott az utolsó falattal Görgőhöz ―, nesze, részed legyen benne neked is.
Görgő tudta, mi az illendőség, bekapta nagy elszántan a falatot, azután hozzátörülgette a száját a pázsithoz.
— Köszönöm a barátságot, cimborám, de most már én javallok egyet: gyerünk át vacsorázni énhozzám.
― Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar ― hányta a bukfencet örömében Zörgő, s úgy nekiiramodott, hogy ő már bent járt Nevenincsen, mikor Görgő még mindig Nekeresden görgött.
Sebaj, utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelántányérban kapta Görgő a kosztot, mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek.
— Mi lelt, pajtikám? ― kérdezte ijedten Zörgő, akinek már csattogott a foga az étvágytól.
— Haragszom, hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy vendég van a háznál.
— Sose bánd, nem élek vele ― vigyorgott Zörgő, s úgy bekapott egy nagy fácáncombot, mint béka a legyet.
— Tessék, tessék ― hunyorgatott Görgő ―, én úgy belaktam nálatok, hogy holnap ilyenkorig sem éhezem meg.
Zörgőt nem nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt, nem is falt, csak nyelt.
— No még egy kis sonkacsontot! Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van ám ennek, mint a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem hagyod!
Zörgő csak a fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor. Nagy időbe telt bele, míg el bírta nevetni magát.
— Minek örülsz olyan nagyon, szomszéd? ― kérdezte Görgő ásítozva, mert a hosszú séta nagyon elálmosította.
— Annak, gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy rázom magam.
Ebben a percben elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában, s Zörgő talpra ugrott.
— Megyek haza ugatni, cimborám. Hanem előbb még szeretnék neked valamit súgni.
— Súgjad, no, cimborám ― hegyezte a fülét Görgő.
— Azt tanácsolom neked ― hunyorított ravaszul Zörgő ―, vigyázz, meg ne tudja valahogy a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de fogadok a felébe, hogy ha megtudja, beáll helyetted kutyának.
Azzal úgy nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap legyen a ti vendégetek!
