Súlyosabb következményekkel járó problémákkal találkozunk a társadalmi mobilitás második, illetve harmadik stádiumába került tömegek esetében, akik munkavállalás miatt hosszabb időre vagy véglegesen a városhoz kötődnek. A városokba való beköltözködésre azonban kevés esélyük van, s ezért az ipari övezetekben, úgynevezett „peremfalvakban”, igazi nyomornegyedekben telepednek le – egyelőre egyedül, később családostul –, ahol nemzetiségi létük idővel kérdésessé, sorsuk bizonytalanná válik.
A falutól már elszakadtak, de még nem honosodtak meg a városokban. Mivel a nagy ipari központok éppen a román többségű vidékeken vannak (Vajdahunyad, Fogaras, Brassó környéke), vagy az Ókirályság területén, állandóan fennáll az anyanyelv elvesztésének vagy elszegényesedésének veszélye. Annál inkább, mert fiatalokról van szó, akiknek már nincsenek történelmi emlékeik és a nemzetiséggel való kötelékük sem volt még eléggé szilárd. Helyzetüket súlyosbítja az a tény is, hogy a falvak lakóinak a városba való beözönlése ez ideig nagyobb, mint az ipari vidékek befogadóképessége. Ha tehát nem képzett szakmunkások, nehezen tudnak elhelyezkedni, vagy csak segédmunkásokként. Egy részük munkanélküliként tengődik tovább és a társadalom peremére szorul.
Amilyen iramban gyorsította az iparosítás a falu társadalmának átrétegeződését, éppoly hamarosan változtatta meg a falu arculatát is. A falu élete kétsíkúvá vált: az egyik még a paraszti, földművelő életforma, a másik – még paraszti ugyan –, de már nem földművelő, az ipar felé tájékozódó életmód. Az életmegnyilvánulás kifelé a városiasodás formajegyeit viseli (építkezés, viselet, berendezés), belsőleg azonban még őrzi a falu jellegét. A hagyományokhoz való viszonyulás, a társadalmi, gazdasági vagy művelődési változások különféle módon nyilvánulnak meg, vidékenként különböző árnyalatúak – attól függően, hogy közelebb, vagy távolabb vannak-e az ipari központokhoz –, de nagyjában ugyanazokat a tüneteket, azaz a két kialakult vagy kialakulófélben lévő életforma fokozatait mutatják.
Az iparosítás rengeten falun élőt a városokba vonzott
Az ingázók vagy a városokban ideiglenesen megtelepedett falusi munkások nagy részének a város egyelőre még csak pénzkereseti lehetőséget jelent. Az idősebbek, ha visszatérnek a faluba, folytatják a hagyományos életet. Ruházatuk félig-meddig városiassá vált, de ünnepnapokon magukra öltik még a régi népviseletet. A fiatalabbak viszont már megváltoztatták szokásaikat vagy régi életmódjukat, hazaviszik a hagyományos életforma felhagyásának igényét. A hagyományos értelemben vett falusi legénytípus eltűnt a falu életéből, a fiatal ingázók városi szokásokat vettek fel, a szakképesítés, fejlettebb lakáskultúra és a tanulás igényével lépnek fel.
Kétségtelen, hogy a falvak életében határozott javulás állt be miután a lakosság az ipari üzemekben kezdett dolgozni. Az iparban dolgozó falusiaknál szembetűnőbb a jólét: javultak a közegészségügyi állapotok, új, korszerűbb házak és lakások épülnek, modernebb berendezéssel. A családok jövedelme jelentősen megnőtt: míg a gazdagabb vidékeken a mezőgazdasági munkás napi 33 lejt keres (kb. 2,5 USD), addig az ipari munkások átlagkeresete havi 1500 lei (kb. 100 USD). Azok a munkásfeleségek, akik a háztartásban dolgoznak, inkább foglalkozhatnak a gyermekek nevelésével. A termelőszövetkezetben dolgozó családoknál rendszerint kevesebb a gyermekek száma.
Minél közelebb fekszik egy falu a városhoz, annál inkább meglátszanak rajta a városiasodás jelei. A kultúrcsere alig két évtized alatt játszódott le. A városi kultúrát a modern információs eszközökön kívül az ingázók közvetítik.
Viszont a városi kultúra terjedése szemmel láthatóan sorvasztja a régi hagyományokat.
Egyre kevesebben vesznek részt a falu hagyományos művelődési életében: a kulturális rendezvényeken, ahol 8–10 évvel azelőtt, egy év leforgása alatt tízezrek vettek részt, már csak alig egynéhány százan. Az anyagi jólét növekedésével csökkent tehát a kulturális érdeklődés, növekszik az alkoholfogyasztás, és fellép az egykézés.
A magángazdálkodás megszüntetésével s egyben az öröklés kérdésének kikapcsolásával felmerült a remény is, hogy megszűnik az egyke, ami sajnos nem következett be. Ellenkezőleg, azt lehet mondani, hogy a magántulajdon megszüntetésével beállt létbizonytalanság negatív értelemben befolyásolta a népesedés alakulását.
A népi kultúra váltásának ebben a fázisában, a falvak társadalma két rétegre kezd oszlani: ingázókra és szövetkezeti tagokra.
A közös gazdálkodás továbbra is kétségtelenül nagy hatással van a faluközösség életére, és gazdasági-társadalmi létalapja továbbra is a termelőszövetkezet marad, amely ma központilag a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa, megyei szinten a Mezőgazdasági Termelőszövetkezetek Megyei Szövetsége hatáskörébe tartozik. Kérdés azonban, hogyan jut ki a közös gazdálkodás rendszere jelenlegi circulus-vitiosus állapotából. A közös gazdálkodás munkaköréből a falu fiatalsága egyre nagyobb számban vonja ki magát. Romániában az agráripari állammá válás korszakában évente körülbelül százezer paraszti munkás válik ki a mezőgazdaságból, és vállal ipari munkát. Ugyanakkor 350 ezer személy változtatta meg állandó lakóhelyét és telepedett le főként városokban.
A mezőgazdaságban dolgozók száma a háború előtt körülbelül 70 százalékot tett ki. 1948 júniusában, a legfőbb termelőeszközök államosítása idején, az ország aktív lakosságának háromnegyede a mezőgazdaságban dolgozott, és az akkori népszámlálási adatok szerint az összlakosság 76,6 százaléka falun lakott. 1971-ben már városban élt az összlakosság 41,1 százaléka, és az előszámítások szerint a mezőgazdaságon kívül dolgozók száma 1975-ben eléri a 60, 1990-ben pedig a 80 százalékot.
A falusi fiatalság egyre nagyobb számban iratkozik az ipari szakiskolákba, és sok olyan falu van, ahol az alsófokú iskola elvégzése után egyetlen tanuló sem marad otthon. Az elnéptelenedett falvak megdöbbentő képet mutatnak: a szegényebb házakat lebontják, máshová meg új telepeseket költöztetnek, az iskola megszűnik, a gyermekeknek, ha anyanyelvükön akarnak tanulni, nemegyszer messzire fekvő községek iskoláit kell látogatniuk.
Miután bebizonyosodott, hogy a mindenáron való iparosítást mennyire megsínylette az agrárlakosság, a mezőgazdasági termelőszövetkezet igyekszik ugyan helyhez kötni a munkaerőt, ezt azonban csak a helyi vagy környéki ipar megteremtése tudja megvalósítani.
A falvak elnéptelenedése továbbra is folyamatban van, amit nemcsak az ipar felszívóereje, hanem az általános létbizonytalanság is meggyorsít. A paraszt nem műveli a földjét, sok esetben diákok vagy a katonaság végzi a mezőgazdasági munkálatokat, s az eredmények távolról sincsenek arányban a lehetőségekkel. Újságbeszámolók, riportok adatai az elért eredményekről rendszerint nem felelnek meg a valóságnak. A szövetkezetek elől menekülő munkaerőt még nem sikerült gépekkel pótolni, mert a mindinkább nagyobb szakértést igénylő modern gépek kezelésére hiányzik a megfelelő emberanyag: a mai mezőgazdasági munkások női (60–70 százalék) vagy szakképzettség nélküli munkaerőkből tevődnek össze.
Hogy mennyire fejlődésképes a közös gazdálkodás, és hogy megállja-e majd helyét a falu társadalmában, végeredményben mégiscsak azon múlik, hogy milyen mértékben tudja tagjai anyagi érdekeltségét fokozni, sikerül-e a szövetkezetek élére felsőfokon képzett szakvezetőket állítani, és végül, hogy milyen mértékben tudja fokozni a gépesítést, azaz meg tudja-e oldani a modern felszerelés kérdését.
Nem vitás, hogy csak a nagy gazdasági egységek képesek a mezőgazdaság versenyképességét megteremteni.
(1976)
(folytatjuk)
