Mikor Isten a teremtés munkáját bevégezte, magas színe elé hívatta az embert, és megkérdezte:
– Hány esztendeig szeretnél élni?
Az ember egy kicsit gondolkozott, és azt felelte:
– Elég lesz, Uram, harminc esztendő.
De ahogy kiment az Istentől, mindjárt megbánta, hogy olyan kevés életidőt kért. Az ember után az ökör ment be, és ez húsz esztendőt kért az Istentől.
Kijött az ökör, de mindjárt megbánta, hogy húsz esztendőt kívánt, gondolta, elég neki tíz esztendő is. Azt mondja az ember az ökörnek:
– Ha sokallod, add nekem felét!
Az ökör odaadta jó szívvel. Most már az embernek volt negyven esztendeje. Az ökör után bement a szamár, és kérdezte tőle az Úr:
– No, szamár, hány esztendőt adjak neked?
– Annyit, Uram, amennyit az embernek, éppen harminc esztendőt.
De amire kiment, már meg is bánta, hogy olyan sokat kért. Kérdi odakint az ember:
– Hány esztendőt kértél, szamár?
– Ó, ne is kérdezd! Nagy szamár voltam, harminc esztendőt kértem, meg is kaptam, pedig elég lenne nekem tizenöt esztendő is, elég bogáncsot ehetek azalatt.
– Ha sokallod, add nekem a másik tizenötöt!
– Jó szívvel, legyen a tiéd! – mondta a szamár.
Most már volt az embernek ötvenöt esztendeje. A szamár után a kutya ment be, az tizenhat esztendőt kért az Istentől, s abból is átadott nyolcat az embernek. Most már volt hatvanhárom esztendeje.
A kutya után bement a majom. Az húszat kért, és abból odaadott az embernek tízet.
Mikor az ember így szépen kiegyezkedett az állatokkal, visszament az Úristenhez, és jelentette az egyezséget.
– Jól van. Ha megegyeztetek, legyen úgy! – mondta az Úr.
Hanem mi lett ebből az egyezségből? Az, hogy az ember, amíg harmincéves, addig igazi ember módjára él. Harminctól negyvenig ökör módjára dolgozik, kínlódik, húzza a terhet. Negyventől ötvenötig egy kicsit nehezedik; lassan viszi, cipeli a terhet, mint a szamár. Ötvenöttől hatvanháromig otthon hagyogatják házőrzőnek, mint a kutyát. Hatvanháromtól beleesik a gyermekségbe, s játszanak vele, mint a majommal szokás.
(Magyar legendamese)
