„Öreg kövek, ne haragudjatok,
Ha taposlak, hiszen tinálatok
Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.”
Ha behunyom szemem és emlékezem, élénken látom és hallom, ahogy legelőször olvasta fel József Attila Kövek című versét az első magyarórán. A teremben mély csend volt, és megrendítően olvasta a verset.
Sokunkat megragadott és áthatott az, ahogyan ember képes volt ennyire tisztán és őszintén szeretni a költészetet, és az, ahogyan ezt a szeretetet át tudta adni. Amit pedagógus adhat egy nyíló szellemű diáknak, azt ő mind odaadta határtalan nyitottsággal, szeretettel és gondoskodással. Tanári igyekezetében a magyar irodalom iránti szeretet átadása volt az elsődleges, és tette ezt olyan szakmai felkészültséggel, odaadással, ahogyan csak kevesen képesek.
Törékeny lelkét gyakran megbántották, de újra felállt, és folytatta útját, az utat, amely tragikusan rövid volt. Aki nem volt a tanítványa, nem tudhatja, milyen volt az óráinak szelleme, de mi, akik megkaptuk őt ajándékul, ma is merítkezünk belőle.
Két hete beszéltem vele utoljára telefonon. Boldognak és nyugodtnak hatott, készült a nyugdíjazása előkészítésére. Fájdalom, hogy a pihenés éveit már nem közöttünk tölti. Immár édesapja oldalán a zsoltárokat olvassa. Nyugodjon békében!
Both Csaba Attila
