Hamvas Béla talán legismertebb műve, a Bor filozófiája részleteivel folytatta irodalmi barangolásait a Kézdivásárhelyi Városi Színház. A Ketten maradtak című produkció – hasonlóan a korábbi Udvartéri, A dolgokról egy földi szellemnek, vagy a Karinthy Kávéház előadásokhoz – nem klasszikus színpadi művet, hanem irodalmi ihletésű szövegeket használ arra, hogy közönségét megszólítsa.
És itt véget is érhet a különbségtétel irodalmi és színházi mű színpadra állítása között, hiszen a nagy karakterek, a drámai konfliktusok hiányában is az emberi létezés legalapvetőbb kérdéseit feszegető szövegek adaptációja igazi színházi együttlétté nemesül. S mert zene és vizuális élmény is párosul a veretes szövegekhez, eme együttlétből nem hiányzik semmilyen hagyományos színházi eszköz.
Ami hiányzik, az a manapság egyre nagyobb (sőt, néha kizárólagos) teret követelő hang-, kép- és mozgásorgia, amely – legyen klasszikus dráma vagy éppen annak „modernizált” változata – eluralkodik a kísérletező színházi világban. Amikor – a videóklipek, reklámszpotok agresszív műfaját túlharsogva – ömlik ránk a kép, a hang, a már-már érthetetlen, de mindenképpen felfoghatatlan szöveg a színpadról is. És milyen szöveg...
A kézdivásárhelyi előadásban a hamvasi gondolatok hitről és emberről, Istenről és borról, materializmusról és pietizmusról nem ezt teszik, mégis táplálékot adnak észnek-szívnek, szemnek-fülnek egyaránt. Mi több, provokálnak, mert a feltett kérdések, hogy tudniillik: Isten, hit és magasabb fokú józanság (mámor) nélkül van-e esélyünk túlélni a materializmus és az Egó korát, a nézőnek szólnak. Így, egyes számban, ha úgy tetszik: az Egónak, aki ezúttal nem harsány világunk tükörképével, hanem önnön legbensőbb kérdéseivel szembesül(het).
Ebben segít a diszkrét borillat (ha a csutakokra helyezett poharakból nem is, a hamvasi szövegből mindenképpen árad a nemes illat, s az elöl ülő nézők meg is kóstolhatják a szent nedűt), Kiss László szuggesztív és mégis egyszerű szövegmondása, Gáspár Csaba és Vitályos Lehel hegedű-bőgő kettőse (a zene nem csupán az elhangzott gondolatok nézői-hallgatói „rendszerezésére” ad lehetőséget, hanem erősíti, sőt, ellenpontozza is azokat), a Zemba Ákos készítette, díszletként is használt vizuális „falak” pedig a belső (lélek)mozgások, de a konkrét utalások látható világát is idézik. Mindez összhangban azzal az egyszerűséggel, azokkal a nagy kérdéseket feszegető és mégis hétköznapi gondolatokkal, amelyekkel Hamvas szembesíti a nézőt.
Mert a bor mint hieratikus maszk az egyediség látható arca, a „minden egy” személyesített megjelenése, s mint ilyen az önreflexió lehetőségét kínálja. Mint ahogy az egyórás kézdivásárhelyi előadás is, Kolcsár József a szövegrészleteket, színpadi elemeket egységbe foglaló rendezői gesztusaival. Hogy a mindannyiunkban megbújó ateizmus „imakönyve” (művének „szándékait” Hamvas így fogalmazza meg: „Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára”) nekünk is szóljon. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy nyílt lélekkel engedjük magunkhoz a színház rejtőzködő, szemérmes múzsáit. Hogy bár részben eleget tegyünk Hamvas figyelmeztetéseinek, amelyek közül itt csupán egyet idézünk: „A borivásnak ugyan nincs múzsája, de ha nincs is, helyesen jó bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik. Ez az ember a helyes időpontot is meg tudja választani a munkára, a sétára, az alvásra, a beszélgetésre, az olvasásra, csak ez tudja, hogy szerelmet és bort bárhol, bármikor és bárhogyan.”
