Azok az egyéni nyelvjárások vagy akár teljes irodalmi hagyományok, amelyek nem voltak beilleszthetők az osztályharc történelmének nagy elbeszélésébe, kiszorultak a nyilvánosságból, és fenntartásuk, az én kultúrája tiltás alá esett, vagy periferikusként bélyegezte meg a hatalom." Ez világos beszéd, s a kötet részben eleget is tesz a helyzet bemutatásának és elemzésének. Maga a szerkesztő A hatalmi beszéd az erdélyi magyar irodalomban a második világháború után című, alaposan dokumentált tanulmányában tekinti át a kínos s ma már önkéntelenül is parodisztikusnak ható helyzetet (ami a maga borzalmas idejében, természetesen, nem volt az!), különös tekintettel a lírára, a lobogó költőkre, s ugyancsak ő ír a rövidprózáról is hasonlóan izgalmas elemzést. Kevés szó esik viszont a korszak, az ötvenes évek uralgó műfajáról, a nagyregényről. Néhány éve egy sepsiszentgyörgyi tanácskozáson Tamás Gáspár Miklós feltette ama hangzatos, de kikerülhetetlen kérdést, hogy mit is kezdhetünk ezekkel a borzalmas s a könyvespolcon, ha egy helyen lennének, több métert elfoglaló regényekkel?! (Hogy csak néhányat említsünk: Nagy István A legmagasabb hőfokon, Kovács György Foggal és körömmel, Asztalos István Fiatal szívvel, Papp Ferenc Viharostető stb.). Annál is érthetetlenebb a nagyregény reprezentatív elemzésének hiánya, mert a kötet lehetőségeihez mérten (eddig nem születtek hasonló kezdeményezések, a proletkult irodalmával nem foglalkoztak) igyekszik áttekinteni az irodalmi lapok helyzetét is. Gyulai Levente az Utunkat, Vári Csaba az Irodalmi Almanachot vizsgálja, Sütő-Egressy Zsuzsa a Dolgozó Nő reprezentatív nőképét, Vallasek Júlia pedig a gyermekkép alakítására koncentrál a Gheorghiu-Dej-korszak lapjaiban. Mindannyian érintik ― hiszen enélkül a proletkult irodalma jószerével megközelíthetetlen és érthetetlen ― a kritika szerepét az irodalom alakulásában, noha helyesebb lenne itt alakítást írni, mivel az zajlott, korszakvezető kritikusai alakították az irodalmat, döntöttek arról, hogy mi a helyes, a szempontok álladóan változtak, sok írót hallgatásra ítéltek, sokakat bebörtönöztek (Méliusz József, Balogh Edgár, Bözödi György, később Páskándi Géza, Páll Lajos, Dávid Gyula), még többet megfélemlítettek. Ide egy személyes emlék: még valamikor a hetvenes években egy átbeszélgetett éjszaka után vodkás poharammal a kezemben megkérdeztem Szász Jánostól, hogy ő akkor miért vállalta versben és prózában, nem kevésbé harcos cikkekben a korszak politikájának kiszolgálását, noha az egyik legműveltebb romániai magyar íróként pontosan tudta, hogy hazugság és elmebetegség az egész?! ,,Erre egy újabb éjszaka alatt sem lehetne válaszolni ― sóhajtott. ― Az elején, a háború után, amikor Szabédi megírta a Vezessen a pártot, én is hittem egy jobb világ eljövetelében, de utána már nem, utána már csak féltem…" Mindezt egyszer megírom hosszabban is, most visszatérve a könyvre, Balázs élvezettel elemzi a korszakra ugyancsak jellemző szatírákat, paródiákat is, különös tekintettel a ragyogó Bajor Andorra. Meggyőződésem, hogy a korszak legnagyobb verse Bajor Hogyha megnövök, traktor lesz belőlem kezdetű paródiája, amely pontosan azt fejezi ki hideglelős pontossággal, szarkasztikusan, amit a korszak elvárt a költészettől.

Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007.