Kikelet küszöbén, nőnaphoz közeledve fiatal nőket kértünk személyes vallomásra: meséljenek arról, miként tesznek eleget sokrétű feladataiknak a mindennapokban. Anyák és társak, több különféle közéleti szerepet betöltő szakember – politikus, orvos, pedagógus – válaszolt felkérésünkre, és mindannyian őszintén beszéltek szakmai kihívásokról, a család jelentette biztonságról, de arról is, milyen érzés nőnek lenni változó társadalmunkban.
Egy közösség szolgálatában
Minden kezdet nehéz, így nekem is időre volt szükségem, hogy beleszokjak és beletanuljak a képviselőséggel együtt járó helyzetbe – vallotta be megkeresésünkre Benkő Erika, akit éppen egy párizsi bizottsági ülést megelőzően sikerült utolérnünk.
Az RMDSZ háromszéki parlamenti képviselője és a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője úgy véli, igen fontos, hogy „higgyünk abban, amit csinálunk és szeressük a munkánkat”. Mint mondta, megtisztelőnek tartja, hogy a magyar közösséget képviselheti, s nemcsak a román parlamentben, de nemzetközi fórumokon is felléphet, tájékoztathat a számunkra fontos ügyekben. „Nagyon hiszek közösségi céljaink létjogosultságában, azonosulni tudok azokkal, ennélfogva rengeteg érzelmi energiát fektetek a munkámba” – jegyezte meg. Örömmel tölti el a jól végzett munka, szereti a szakmai kihívásokat, ám úgy véli, „nem szabad a munka rabjává válnunk”.
A családdal töltött idő lényeges Erika számára, ezért nagyon figyel arra, hogy családtagjai érezzék, ők a legfontosabbak, hogy tudják, mindig elérhető számukra, függetlenül attól, hogy éppen hol tartózkodik. „Egy anya csak akkor tud dolgozni, ha biztos abban, hogy gyermeke biztonságos, szerető környezetben van. Ezt a hátteret a családom biztosítja, tudom, hogy jó kezekben van a gyermekem” – mondta. Hatéves fiával mély és bensőséges, bizalmi a viszonyuk, „tudja, hogy bármikor számíthat rám”. Amikor éppen nem lehetnek együtt, a modern technológiát hívják segítségül, hogy kommunikáljanak. Ha Bukarestben dolgozik, akkor Erika édesanyja számol be fia napjairól, tevékenységeiről, nyáron viszont, amikor kevesebb a munka, nagyon sok időt töltenek együtt.
– Törekedtem az egyensúlyra, és most már úgy érzem, sikerült megteremtenem. Azt gondolom, nőként nem szabad félni a kihívásoktól, a szokatlan helyzetektől, és attól sem, hogy az élet több területén vállaljunk feladatokat. Anyaként nemcsak a gyermek nevelése a feladatunk, hanem az is, hogy aktívan hozzájáruljunk ahhoz, hogy a világ, amelyben gyermekünk felnő, jobb legyen. Úgy vélem, ezt bárki megteheti bármilyen területen oly módon, hogy a maga kis szeletét hozzáteszi a nagy egészhez – fogalmazott. Megjegyezte: számára az anyaság és a politikai munka nem szétválasztható, de nem is szerepek, hiszen „lényemnek mindkettő szervesen része, a kettő összefügg, összetartja a jövőbe vetett hitem”. Benkő Erika úgy érzi, a 21. század Európájában „tagadhatatlanul jó dolog nőnek lenni, sokkal jobb, mint bármikor korábban a történelem során”.
A műtőasztal mellett
– Amikor pályát választottam, egyedül voltam, és soha nem gondoltam arra, hogy a későbbiekben a hivatásomat miként tudom majd egyeztetni a családi élettel – vázolta beszélgetésünk elején dr. Lőrincz Zsuzsanna. Immár hét éve dolgozik gyermeksebészként a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórházban. Rezidensévei alatt sokáig a kórházban kelt és feküdt, mással nem is igazán foglalkozott – mesélte –, ám a házasságban már egyeztetni kellett a feladatokat, s ebben nagyon sokat számított a férje támogatása, megértése.
„Négy hónapos volt a gyermekem, amikor a doktori tézisemet megvédtem Marosvásárhelyen, a férjem hozta és mindig a közelemben volt, úgy írtam, hogy az ölemben tartottam” – idézte fel. Úgy véli, nem lehetetlen akár többféle feladatot is úgy ellátni, hogy amiatt senki ne szenvedjen. „Reggel korábban kelek, ketten megyünk iskolába a fiammal, én megyek érte mindig, s amennyiben mégsem érnék el valami miatt, akkor elveszi a férjem és elhozza hozzám. Úgy érzem, hogy nagyon fontos az otthonról jövő segítség.” Előfordul, hogy éjszaka hívják, vagy akkor szól a telefon, hogy menni kell, amikor éppen asztalt terít. Ilyen helyzetekben megnyugtató, hogy van egy biztos háttér – ismerte el.
Munkája kapcsán megjegyezte, sokan úgy vélik, a sebészszakma kimondottan férfias elfoglaltság, ám szembesült már olyan – nő által megfogalmazott – véleménnyel is, mely szerint ő nem is igazi sebész, „egyrészt, mert nő vagyok, másrészt, mert gyermeksebészettel foglalkozom” – idézte fel. Ennek ellenére úgy érzi, nőként másként tud teljesíteni, másként tud helytállni betegeivel szemben, sőt, ez némiképp meg is könnyíti a munkáját. Azt vallja, az orvoslás nem csupán a műtéti beavatkozásra szorítkozik, „hiszen egyáltalán nem mindegy, hogyan viszonyulsz a gyermekhez a beavatkozás előtt, majd azt követően”.
Úgy érzi, pácienseit az anyává válás előtt és után is ugyanúgy kezelte, közben pedig megtanulta, hogy a gyermekek nem tudnak várni. Emiatt ragaszkodik ahhoz, hogy kis betegeivel mindig a megadott időpontban tudjon találkozni, hogy édesanyjuk is ott legyen a beavatkozásokat megelőző szakaszban. Kérdésemre, hogy szereti-e a munkáját, ragyogó tekintettel válaszolja: mást nem is tudna elképzelni. Szerencsésnek tartja magát, hogy családja mindig mellette áll, s ha képzésekre, tanulmányútra megy, férje és fia is elkíséri, így alkalmuk van közös időtöltésre is. „Sok munka és tanulás mellett most kezdtem érezni, hogy élek” – jegyezte meg, s ma már időt szakít arra is, hogy a komolyabb szakmai kihívások előtt feltöltődjön, szerettei körében kikapcsolódjon.
Nevelni, nem csak oktatni
Albert Andrea immár két évtizede pedagógusa, a 2014–2015-ös tanévtől pedig igazgatója is a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskolának. Sokrétű szakmai feladatainak egyszerű elv alapján igyekszik eleget tenni, „nem kifogásokat, hanem megoldásokat keresek” – szögezi le.
Mint mondja, nem érzi, hogy nehezebb dolga lenne a mintegy 250 diák oktatását biztosító Csíki negyedi iskolában, mint máshol. „Itt is teljesítményorientáltak vagyunk, a mércét azonban másképp kellett felállítani” – mutat rá. Állítja, a munkájuk nagy részét többnyire a nevelés teszi ki: „a kicsi előkészítőst meg kell tanítani közösségben lenni, feladatok elé állítani, majd megoldani azokat, ki kell alakítani a munkamódszerüket” – sorolja példaként, hiszen arra törekednek, hogy a gyermek ne forduljon el a tanulástól.
Megjegyzi azt is, hogy bizony hiányokat is kell pótolniuk, adott esetben a család szerepét is fel kell vállalniuk, „mert másképp teljes kudarc”. Ám úgy véli, amennyiben így áll hozzá az ember, akkor itt is vannak élmények, sikertörténetek. Kérdésemre, hogy az itt töltött évek, a munkája hozott-e pozitívumot az életébe, határozott, őszinte választ kapok: „mindennap jókedvűen jövök munkába, tényleg szeretem ezeket a gyermekeket”. Irodája ajtaja a nap bármelyik szakaszában nyitva áll kollégák és gyermekek előtt, s ezzel a lehetőséggel élnek is a diákok.
Andrea viszonylag hosszú időt tölt munkahelyén, s mint mondja, abban a szerencsés helyzetben van, hogy otthon ezt soha nem tették szóvá. „Ehhez társ is kell” – szögezi le. „Az életben sokféle helyzet adódik, ezeket vagy felvállaljuk, vagy félreállunk – én az előbbit választottam. Nem mondanám, hogy ritkább jelenség vagyok a családban, mint más anya, s úgy érzem, a nagyobbik – most 19 éves – gyermekem önállósodott, megtanult boldogulni az otthont jelentő kis világban.” Elismeréssel beszél férje támogatásáról, valamint édesanyjáról is, aki teljes állású nagymamaként a mindkét gyermek körüli teendőkből kiveszi a részét.
