Elvben ez nem is hangzik olyan rosszul, hiszen nagy a tudatlanság az országban, és ez összefügg a szegénységgel, elmaradottsággal, csupa olyan dologgal, amit – nyilatkozatok és választási programok szintjén – minden párt és minden hatalom fel akar számolni. Nálunk azonban a jelenlegi kormány ismeretében ez elég vicces, vagy inkább elkeserítő, na de a tanügyi tárca vezetője nem tartozik a felkészületlenek közé, egyetemi tanár volt, és negyedik mandátumánál tart – gondolhatnánk. Ám jóhiszeműségünket túlságosan próbára teszi az az összevisszaság, amit napról napra látunk. Csak kapásból soroljuk: buktassák meg az elsősöket is, ha nem tanulnak, szüntessék meg a tornaóráikat, adjunk táblagépet minden diáknak (abban az országban, ahol még majdnem 2400 iskolában árnyékszékre járnak, miközben a lakosságot ugyanezért bírságokkal fenyegeti a fejlesztési minisztérium), alakítsuk át a tanévet, töröljük el a félévközi szünetet, vezessük be újra az egyenruhát, a tizedikesek vizsgáztatását és így tovább. Úgy tűnik, miniszterünk mindent kimond, ami eszébe jut, és bár javaslatainak egy részét rövid időn belül vissza is vonja, egyre újabbakkal áll elő. Ami önmagában nem lenne baj: az a dolga, hogy javítson a közoktatáson. De nem azt teszi.

Az elképesztő gyorsasággal sorjázó módosítások egyike sem érinti a lényeget, magát a tananyagot, a módszereket, az egész rendszert, ami miatt az Európai Unió tagállamai közül nálunk a legmagasabb az iskolaelhagyás és a funkcionális analfabetizmus aránya. Ezen nem fog segíteni, ha kötelezővé teszik a 12 osztályt: hogyan álljon érettségire egy fiatal, ha ennyi év után sem képes megkülönböztetni egy őszi verset egy mezőgazdasági szakcikktől? És hogyan bízzuk gyermekeinket az állami oktatásra, ha egy országos tesztelésen összekeverik a szerzőt a fordítóval, a túlságosan elvont matematikai feladványok pedig a tanárokat is felháborítják? És ezek csak a legfrissebb példák egy hosszú-hosszú lajstrom végéről. A megoldatlan problémák gyűlnek, mélyülnek, a miniszter pedig felszínes kérdésekkel játszadozik. Tőle várjuk most a magyar orvosképzés önállósítását Marosvásárhelyen, aki a kényes ügyekben – például a felsőoktatás hitelét alaposan megtépázó diplomagyártásban, a másolással szerzett címek visszaszorításában – meglehetősen elnézőnek mutatkozott, szerinte ez a legkisebb gondja a hazai oktatásnak.

A legnagyobb pedig ez az állandósult zűrzavar, amit annak köszönhetünk, hogy a szociáldemokratákat a legkevésbé sem érdekli az iskola.