A Manó-erdőből jövet – így nevezik a kis refisek városszéli kirándulóhelyüket – jó gyaloglás és játék után zacskóba gyűjtik össze a madárlátta, maradék ennivalót a kutyamenhely lakói számára.
Ebédidő. A konviktuson a tanító néni mindent látó szeme előtt kell elmenni a tálcával. A leves, főtt étel fontos, még enni kell belőle, érti meg és ül vissza az asztalhoz pár falatra a kisdiák.
Tízórais dobozok kerülnek az asztalra. Arra várnak, hogy az együtt elmondott, énekelt imádság után megmutassák tartalmukat, éppen megfelelő időben és mind egyszerre: ez az együtt étkezés apró alkalma. A tízórai nem csak az éhség csillapítására jó: táplál és erőt ad, ugyanakkor összekapcsol. A kinyíló dobozban ott van anya, apa, mama, nagyobb testvér gondoskodása, hiszen ők csomagolták az eledelt. A bundás kenyér, paprika, lekváros kenyér, gyümölcs finom, mert közben anyára lehet gondolni, vagy apára. A tízórais dobozok titkát ismeri anya is, és lelkiismeret-furdalással sóhajt, ha bolti péksütemény csomagolását kell bontogatnia annak, aki éppen rá gondol.
A földön, szőnyegen ül – mint annak idején a Jézust hallgató sokaság – és sejti meg a számokhoz még nem értő előkészítő osztályos, hogy miképpen lett elég öt kenyér ötezer embernek. Az egyszerű kenyérből tört darabot őszinte hálaadással eszi meg. Az a legfinomabb.
Ezeket a képeket a Református Elemiben rögzítettem számtalan találkozásunk alkalmain. Együtt, közösség, összekapcsol, elégedettség, hálaadás, imádság, táplál – ennivalóról így gondolkodunk, ennek megfelelően nevelnek tanítóink.
Fontosnak tartottam ezeket a képeket megmutatni, megosztani, mert egy szerencsétlen történés, meggondolatlan cselekedet kapcsán a közösségi médiában erre rákérdeztek és alaptalanul ítéletet is mondtak. Tudom, hogy egyházi iskolától a világ, a társadalom mindig többet vár el, ez így is van rendjén. Ennél még többet vár el tőlünk a mi Urunk, Jézus Krisztus, akinek törekszünk megfelelni.
Egyed Júlia, a Református Kollégium iskolalelkésze
