Egy reggel arra ébredtünk, hogy Leo, a kutyánk nyakába vette a világot, és eltűnt. Előfordult már más serdülővel is: annyira vonzotta a külső, a tiltott világ, hogy elcsellengett.
Vártuk, kerestük, hirdettük, egy darabig a nyomait is követni tudtuk, de aztán elpárolgott, mintha hozzánk települt volna át a Bermuda-háromszög.
Úgy jártunk, mint sok szülő: felneveltük, dédelgettük, féltettük, aztán magunkra hagyott.
Már kétségek támadtak bennünk a legendás kutyahűséget illetően — pl. a halott gazdáját is őrizte a kutya, visszajött több tíz kilométerről is stb. —, vagy a megváltozott mágneses teret, ezoterikus erőket okoltuk a történtekért, amikor egyre többen kezdtek elgondolkodtató dolgokat mondogatni. ,,A kutyát befogták vagy eladták, másképp visszajött volna."
Nehéz volt elfogadni, hogy valaki nem csak a más tulajdonjogát, hanem érzelmeit is semmibe veszi, de be kellett látnunk, hogy igazuk lehet a vélekedőknek. Olyan is előfordult már, hogy gyereket, sőt, felnőttet loptak el, tartottak fogva, nemhogy egy kutyát.
A döbbenet még nagyobb volt a szomorúságnál, amikor olvastuk a Háromszék napilapban, hogy egy uzoni fajkutya tulajdonosa megtalálta ugyan az egyik szomszédjánál a kutyáját, de megcsonkítva. Milyen ember az ilyen? — tette fel a kérdést az elkeseredett gazdi.
Miközben a válaszokat kerestem, sok minden átfutott az agyamon. A gyűlölet tulajdonképpen parttalan, egyformán szól embernek, állatnak. Társadalomban élve sokszor magunkra parancsolunk, erőszakolunk egy olyan fokú tűrőképességet, mely a nem büntetendő erőszakos cselekedetekben talál levezetést.
Talán vannak, akik azért gyűlölnek egy fajkutyát, mert ők maguk csak kivert ebek. Talán kockázatosabb egy kocsi kerekét kiszúrni — itt még a biztosító is közbeléphet —, mint egy kutyát ellopni, megölni. Amit máshol intézményesen büntetnek, nálunk elkendőzik.
Vagy az ,,ölj meg ma egy állatot, hiszen holnap úgyis megölsz egy embert" elv érvényesül, amikor az osztálytársak előre megfontolva, a sírját is megásva gyilkolnak le, mint nemrég és nem messze tőlünk egy diákot, csak mert felvágósnak érezték a viselkedését.
Most már igazat adok annak az újgazdagnak, aki a lépcsőfeljárója elé két hatalmas fekete gipszkutyát állíttatott. Azt ellenben sajnálom, hogy a kutyákat és embereket szándékosan bántókat nem csak gipszszobor formájában láthatom valahol...
