Amint kiürülnek az utcák, enyhén valószerűtlenné válik minden. Egy fához kötött bicikli valamelyik árnyékos szögletben magát holtnak tettető, raboskodó földönkívülinek tűnik, aki türelmesen várja az óvatlan pillanatot, mikor láncait letépheti, és elhúzhatja a csíkot a Földről. A világító reklámtáblák bekeretezett szereplői olyan lényekhez hasonlítanak, akiket kőbálvánnyá varázsolt egy ki tudja, milyen boszorkány, súlyos büntetésképp egy fene tudja, milyen vétekért. A lámpaoszlopok – kiéhezett, csonka, lehajtott fejű óriások, akik álcaképp alázatosan egy-egy égő neont tartanak a szájukban, és a hazafelé siető késlekedőket figyelik, készen állva, hogy rájuk vetve magukat felfalják őket. Egy vörös tégladarab sarkával megrajzolt ugróiskola – rejtélyes felirat, amelyre amint rálép az ember, három fél lábon ugrás után a valóság másik oldalára jut. A sötétet rekedten ugató, kábult kutya – a világvége egyetlen túlélője. És végül a tömbházak – túlzottan pompás kripták, amelyek reggel felé, mintegy gombnyomásra, kiengedik félig élő, félig holt lényeiket, akik kínlódva próbálnak majd valami értelmet adni a létüknek.

Éjjel két óra körül Evghenie épp kitette a lábát a házból, és gyors léptekkel halad egy vidéki város valamelyik utcáján, kopaszodó fejére húzott sapkával, vállán hátizsákkal. És miközben a veszkója kopogását hallgatja az aszfalton, hirtelen eszébe jut, hogy a cipő az emberiség történetének legnagyobb felfedezése, amely mellett eltörpül a tűz megszelídítése. Épp látta a Discoveryn, hogy ez a nagy találmány a középső paleolitikum egyik homo sapiensének az érdeme, aki kb. negyvenezer évvel ezelőtt élt. Egy oroszországi barlangban találtak azokból az időkből egy csontvázat, amely a talpcsontok részletes elemzése nyomán minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy ez az oly rég elhunyt ősember sarut viselt. Evghenie viszont világosan látja, hogy nem ő találta fel a cipőt. Éppen napjainkban megtalálni az első sarut viselő ember csontvázát túl nagy egybeesés lenne. Egyenesen furcsa volna.

De hogy nézett ki a feltaláló? Mennyi idejébe telt, míg véghez vitte ezt az apró elemelkedést a földtől, ami végül is fontosabb, mint az első lépés a Holdon? Sajnos, ezt még a modern tudomány sem tudja kideríteni, hogy kiállíthassa első saruja miatt eltorzult lábával a feltaláló csontvázát valamelyik mai múzeumban.

Eltorzult – gondolkodik tovább Ev­ghenie –, mert az is tény, hogy az illető homo sapiens nem vesztegette azzal az idejét akkoriban, hogy kiagyaljon valamilyen különbséget a bal és jobb között. A cipőtalpak hajlatát sokkal később fedezte fel másvalaki, akit Evghenie most nem akar elképzelni. Ő csupán azzal az emberrel vállal közösséget, aki elsőként tákolt össze valamilyen lábbelit. Az apró öröm, hogy van egy pár új csizmája, amelyet az előző napon vásárolt, mintha kirántaná kicsit abból a mocsárból, amelybe az utóbbi időben süllyedt az élete.

Bertóti Johanna fordítása
(forrás: napkut.hu)

Florin Lăzărescu (1974, Doroşcani): próza- és forgatókönyvíró, a Jászvásári Nemzetközi Irodalmi és Műfordítói Fesztivál (FILIT) programigazgatója. Saját bevallása szerint szülőfalujában mesélő emberek között nőtt fel, és ez meghatározta későbbi irodalmi pályafutását. Könyveit közel tíz nyelvre lefordították, magyarul eddig a Mennyből a küldött (Trimisul nostru special, 2009) és a Zsibbadtság (Amorțire, 2018) című regénye jelent meg. Főként Radu Jude rendezővel dolgozik együtt (társ)forgatókönyvíróként.

Az íróval május 2-án 18 órától a Teinben Adrian Lăcătuș beszélget.