Az I. világháború kirobbanásáig az oszmán területeken élő örmény keresztények száma megközelítőleg 2 millió főt tett ki, akik főleg a birodalom kelet-anatóliai tartományaiban éltek (többségük Isztambul környékén). A nagyrészt muszlimok lakta területen az örmény kisebbség sorsa nem alakult kedvezően. Az örmények foglalkozásukból eredően (mint kereskedő réteg) vándor népességnek számítottak, vallásuk miatt más törvények vonatkoztak rájuk, mint a muszlimokra, valamint külön bírói szervezettel rendelkeztek és katonai szolgálat alóli mentességet élveztek. Már a 19. század folyamán kimutatható volt, hogy az oszmánok nem tűrték a kisebbség létét, ami megérlelte a kiirtásukra vonatkozó terveket. Az erre irányuló komolyabb lépések már 1894-ben elkezdődtek, amelyet a történelem a hamidi mészárlások néven jegyez. A cél egyelőre az elrettentés általi elnyomás volt, de utólag a genocídiumhoz vezető ösvényként értékelték. Az oszmánok a tömeggyilkossággal az etnikumok közötti egyensúly helyreállítására törekedtek, hogy a térségben a muszlimok dominanciáját erősítsék.

Az Oszmán Birodalom szétesése elkerülhetetlenné vált, ezt az eróziót az 1878-as berlini konferencia is szentesítette: a Balkánon megrendült hatalmuk, valamint pozíciókat vesztettek az Arab-félszigeten is. Az 1908-as ifjútörök forradalom következtében nacionalista politikai csoportosulás ragadta magához a hatalmat, amely a birodalom helyreállítására és egységének megőrzésére törekedett, s ennek érdekében reformokkal kísérletezett. Az új kormány (Egység és Haladás Bizottsága) szellemisége megpecsételte az örmény kisebbség további sorsát. 1909 áprilisában a fővárosban zavargások törtek ki, ugyan az ifjútörökök elmenekültek, s V. Mehmet került a szultáni trónra, de befolyásukat mégis sikerült visszaszerezniük. A kilikiai Adana városában az örmények demonstrációba kezdtek, röplapokat és újságokat bocsátottak ki, fegyverekkel kereskedtek. A város kereskedelmi csomópontnak számított, lakosságának csaknem felét a keresztény örmények tették ki, akik számos előjoggal és befolyásos pozícióval bírtak. Az elégedetlenség ostromállapotot szült, fegyveres harc alakult ki a muszlimokkal, ez később adanai mészárlás (más néven „kilikiai vecsernye”) néven híresült el. Az oszmán katonák nem a rend helyreállítása miatt érkeztek a városba, hanem hogy megtorolják az „örmények áskálódását”: felgyújtották az örmény iskolákat, templomokat, boltokat, és kegyetlen öldöklésbe kezdtek. Rögtönítélő  bíróságokat állítottak fel, felelősségre vonták az életben maradottakat. A hivatalos becslések szerint ekkor több mint ötezer örmény és csaknem kétezer muszlim vesztette életét Adanában, de a történészek szerint jóval több lehetett: az egész térségben nagyjából 20–25 ezer halálos áldozattal számolnak.

Az 1912–13-as balkáni háborúk után nyilvánvalóvá vált, hogy a Porta számára elvesztett területeinek visszaszerzésére nem létezik más út, csak a világháborúba való belépés a központi hatalmak oldalán. Továbbra is égető problémának bizonyult az örménykérdés megoldása. Az oroszok egy esetleges mészárlási hullám esetén hajlandóak lettek volna hadba vonulni. Németország is érdekeltnek érezte magát a terület ellenőrzésében a bagdadi vasútvonal befektetései miatt. Az ifjútörök kormány vonakodva bár, de hajlandó volt beleegyezni abba, hogy európai felügyelőket nevezzenek ki a térségbe, 1914. február 8-án alá is írtak egy erre vonatkozó szerződést. Az örmények azonban továbbra is két tűz közé szorultak: a cári Oroszország és az oszmán hatóságok nem nézték jó szemmel az európaiak beavatkozását.

Ottomán katonák állnak kivégzett örmények mellett 1915-ben, a mostani Szíria területén található Aleppóban

1914. november 10-én az Oszmán Birodalom hadat üzent Oroszországnak és harcot nyitott a kaukázusi fronton. Egy 1909-es rendelettel a nem muszlim lakosságot is kötelezték katonai szolgálatra, így a háború kitörése után az oszmán hadsereg összetétele sok nemzetiségből állt. A hadügyminiszter, Enver pasa célja az volt, hogy elfoglalja Bakut (ma Azerbajdzsán fővárosa), ami csúfos vereséggel zárult. Az örmények megosztó döntés előtt álltak, hogy melyik oldalhoz csatlakozzanak. A muszlimlakta területek kisebbségei a birodalom védelmének érdekében fogtak fegyvert (ám a Porta bennük sem bízott), míg az oroszországi örmények – akik Tbilisziben (ma Örményország fővárosa) éltek – a cári seregek mellett harcoltak a felszabadítás reményében. Egyik döntés sem odázhatta el a végkifejletet, mindkettő ellenük dolgozott. Az ifjútörökök az erzurumi és vani örményeket döntés elé állították, hajlandóak lennének-e felkelést szítani az orosz Dél-Kaukázusban, de ők erre nemet mondtak. A sarikamisi ütközet után az oszmánok az örményeket árulással vádolták, a birodalom biztonságának aláásásában döntő szerepet tulajdonítottak nekik és kimondták: „A sivatagban élhetnek, de másutt sehol.” A Porta büntető, megtorló intézkedéseket vezetett be, amelynek oka a katonai vereségekben és az elkeseredésben keresendő. A kollektív bűnösség elve alapján a vélt s valósnak kikiáltott ellenséggel le kellett számolni.

1915. április 24-én az ifjútörök kormány kb. 250 örmény értelmiségit börtönzött be és egy elhagyatott helyen mindannyiukat kivégezték. A perzsiai Szalmasz környékén nyolcszáz embert öltek meg, egy szemtanú így foglalta össze az eseményeket: „Összegyűjtötték az összes férfit egy helyre, és úgy huszonöt fős csoportokban kivitték őket, hogy hidegvérrel egytől egyig agyonlőjék őket. Másokat fejükkel két létrafok közé kötöztek, majd lefejeztek, másokat feldaraboltak vagy megcsonkítottak a haláluk előtt. Ily módon gyakorlatilag minden keresztény férfit, aki Szalmaszban maradt, lemészároltak. A lányok és a nők sorsát is el lehet képzelni”. Hasonló tragikus esetekre került sor Zejtun és Van városaiban is. 1915 májusában megkezdődött az örmények deportálása („akik veszélyesek a nemzetbiztonságra”), ennek eredményeképpen települések néptelenedtek el (pl. Erzurum). A kitelepítéseket törvénnyel is szentesítették (Tehcir-törvény), s megkezdték az örmények tulajdonainak lefoglalását. A törvény kihirdetését követően nagy részüket a szíriai sivatagba, Der-el-Zor város mellé száműzték, ahol 1915–16-ban éhínség tombolt. Az oszmánok az iraki–szír határ közelében 25 koncentrációs tábort hoztak létre (Tel-Abiad, Katam, Aleppó), amelyek többségét az oroszok 1916-ban felszámolták. Több mint másfél millió örmény veszett oda a tömeges kivégzésekben. (Más becslések szerint 600 ezer örmény vesztette életét az 1915-ös tragikus eseményekben.) Ahogy az történt Ardahán december 29-i elfoglalása után is. Az orosz–oszmán harci szembenállás több vérontást eredményezett, a két fél rémtettekkel válaszolt egymásnak, ami számos muszlim és keresztény áldozatot követelt. A népirtás következtében Kelet-Anatólia örmény lakosságának nagy részét megsemmisítették, ami a térség gazdaságára nézve is katasztrofális következményekkel járt.

Az oszmánok Konstantinápoly szövetséges megszállásakor elismerték a genocídiumot, s tettek is büntetőjogi lépéseket, Kemal Atatürk azonban az örményeket tette felelőssé sorsukért. A török kormány napjainkig is elzárkózik, a népirtás tagadására hajlik, annak ellenére, hogy 24 ország hivatalosan elismerte.

Hollósy Katalin