Carolus Clusius 1601-ben megjelent művében Peztritz néven már említi dunántúli népi megnevezését. Fái Gomba, Fözö Gomba, Pisztritz Gomba és Tőke Gomba székelyföldi népi neveit Benkő József jegyezte le. Veress Magda így ír róla: régóta kedvelt étel és „nagyvad”-számba menő zsákmánya a gombagyűjtőknek. Az erdészek, kertészek szemében ugyanakkor elsősorban rettegett farontó.
A pisztricgomba (Polyporus squamosus) fontosabb ismertetőjelei: általában lombhullató fákon vagy azok kidőlt vagy kivágott tuskóján terem, sokszor emeletesen. Kör, ovális vagy vese alakú. Kedvencei közé tartozik a diófa, a juhar, de lucosban is előfordul. Rövid, nyélszerű, feketés tövű tönkkel kapcsolódik a fához taplószerűen. 1–4 cm-es vastagságú kalapjának a színe fehéres, sárgás krémszín barnás pikkelyekkel, felülete körkörösen elrendezett. Akár 50–60 cm-es átmérőjűre is megnőhet, alul sárgás színű a pár milliméteres, likacsos, tönkre lefutó pórusos rész, amelyet csakúgy, mint könnyen lehántható „bőrét”, ajánlatos lehúzni megtisztításakor. A fiatal gomba húsa fehér, sajtszerű és kellemesen lisztszagú, az idősé szívós, bőrszerű. Spórái fehér színűek, elliptikusak vagy hengeresek.
Termésideje áprilistól októberig tart, Székelyföldön többnyire május és június jelenti a csúcsidényt.
Összetéveszthető más tág pórusú Polyporus-fajokkal, de mérgező gombával nem.
A háromszéki magashegyi településen, Kommandón immár emberemlékezet óta szokás, hogy összeállnak legények, férfiak, akik többnyire csoportosan és nagy mennyiségben szedik a bükkösökből (élő és holt fáról egyaránt) a piszpiricet, s főleg savanyúságnak teszik el. Közkedveltnek számít a faluban, s persze tudják, hogy jól meg kell főzni, s csak az a felhasználandó, amelyik még friss, fiatal, könnyen megy belé a kés. Gyakran a helyszínen (ahogy a kései laskagomba esetében is) rögtönöznek megfelelő eszközt a fáról való leverésére, ha magasan termett. Élezett karót készítenek, ha piszpiricésznek, a fejsze nem hiányozhat.
Zsigmond Győző
