Hogy inni is csak jót, s jól érdemes, és „ebben áll a nagy titok”, azzal már Mikes tisztában vala. Hogy is írja szerelmetes nénjének?

„Borunk elég vagyon, de nemcsak elég, de jó is, asztali bornak bévehetni. Nem kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani, de elég jók a szükségre és a táplálásra. Mi kell egyéb? A mértékletes ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett négyszer innya elég: az elsőt mi magunkért, a másodikat jóakaróinkért, a harmadikét a vigasságért és a negyedikét az ellenséginkért.”

Hát ennél szebben kevesen fogalmazták meg a borivás és a tisztelet köznapi viszonyát, mindezt ráadásul Törökországban, ahol azért a borivást nemigen vitték túlzásba. Éppen elég baj volt ez a száműzötteknek, különösen, ha a Portára voltak hivatalosak. Hiszen lám: „A török vendégség ilyen szomorú vigasság; ebédre hivutt, de velünk nem ett, azután nem is láttuk, mikor eljöttünk, nem kívántatott elbúcsúzni tőlle. A nagy török urak így szokták vendégelni főkeresztyéneket, akik bort isznak.”

Magyar embernek ilyenekért is nehéz a száműzetés. Fenyőtűket égetett a jó Mikes Kelemen, hogy felidézze az otthon illatát, s jóféle magyar borokat képzelt oda, akkor is, amikor „pitesti borokkal büntették” egészségét, saját bevallása szerint.

Inkább elkészítgette a saját ürmösborát, s mikor végképp egyedül maradt, azt kortyolgatta, miközben gyönyörű, szellemes leveleit írta a magyar irodalom mindenkori „szeretett nénjének” És szépen összebékélve hárman, Ő maga, Isten és a bor, ilyen szentenciákat hagyott ránk örökül: „Azt elmondhatni, hogy a szeretet nem rossz, csak arra a végre igyekezzék, amerre az Isten rendelte. Azért, hogy a részegesek mennyországban nem mennek, a szőllőtőköt ki nem kell ásni. Az Isten semmi rosszat nem teremtett, de mi visszáélvén az ő teremtésével, rosszra fordítjuk, és rosszunk­ra válik; a bor betegeseknek, a bort kell-é okozni vagy a szőllőmunkást? Egyikét sem, hanem csak magokot.” Ámen, egészségünkre.