A második világháború alatt Kolozsvárt egyszer érte bombatámadás 1944. június 2-án. Tizenhárom éves voltam, és a váratlan, úgynevezett szőnyegbombázást máig eleven emlékként élem meg. Mivel nyaranként általában a csillaghegyi gyümölcsösünkben töltöttük a vakációt, sokszor volt alkalmunk a magasan szálló amerikai Liberatorokat apró ezüstös játék repülőkként látni a távoli égbolton.
Kolozsváron egyre gyakrabban szóltak a légi veszélyt jelző készülékek. Ez így történt akkor is. Közben érkezett a fenyegető hír, hogy Nagyváradot bombatámadás érte. Mi is levonultunk a kerti házunk alá készített pincébe (mintha az megmentett volna a bombáktól). Persze a ritkán lakott és a várostól jelentős távolságra lévő gyümölcsösben nem volt miért tartanunk a bombázástól. De hasonlóan vélekedhettek a város lakosai is, mert az egyre gyakoribb és következmények nélküli légiriadó veszély nélkül múlt el.
Azon a napon azonban reggel 9 órakor nem ok nélkül figyelmeztették a légvédelem szirénái Kolozsvár lakosságát. Mindenkit felkészületlenül ért a támadás. Az állomási nagy hídon lévő légvédelmi ágyúnak esélye sem volt a nagy magasságból bombázó gépek ellen.
Négy hullámban szórták a halált, a célpont az állomás és környéke volt, de ennél jóval messzebb, civil épületekre, kórházakra is hullottak bombák.
Délután édesanyámmal lementünk a városba, a szörnyű rombolás láttán először érintett meg a valódi háború.
A bombázás méretét Asztalos Lajos és Papp Annamária könyve (1944. június 2., Kolozsvár bombázása) így rögzíti: a városra hullott 150–200 bomba 318 civil személy halálát, több száz sebesülését és számos köz- és magánépület lerombolását okozta.
Puskás Attila
