A gnosztikus baloldal országot fojtogat, amelyben nem lát hazát
A napjainkban tomboló emberjogi ideológia forrása a keresztény tanításokat kiforgató gnosztikus szektaalapítók tanítása.
A Kr. u. első században már gyomnövényként szaporodó gnosztikusok az embert az Isten szintjére emelték, és a hibát, a bűnre való hajlandóságot nem az egyénben, hanem kizárólag az intézményekben keresték. Amelyeket vég nélkül alakítgatnak. Önmagukat az isteni lélekből részesülő lényeknek fogták fel, akik fölötte állnak a lenézett hétköznapi társadalomnak, és akikre nem érvényes az emberiség egyik legnagyobb vívmánya: a Tízparancsolat. Később és több változatban jelentkező gnosztikus gondolkodók is megvetették a társadalmi rendet, a családot, a hazát, és egyáltalán a Biblia tanításait.
Ahogy a kommunista ideológia végrehajtói felmentik magukat a közösségi élethez szükséges szabályok alól és az erőszakkultusz jegyében élnek, hasonló „elvek” mentén cselekszik a félmúlt és napjaink balliberálisa is, akinek semmi sem szent, csak a maga teremtette bevándorló szűziesen tiszta fekete-sárga fantomja. Azért küzdenek – az adófizetők közpénzén persze –, hogy a „harmadik világból” érkező „ártatlanok” megváltsák a gyarmatosítás bűnétől minden – általuk kiötölt – kisebbséget diszkrimináló, a „fasizmus” varázsszótól fertőzött fehért. Az őslakók szó kiejtése (français de souche) veszéllyel jár.
Hányszor tapasztaltam az országot járva, hogy milyen sikeresen fagyasztja be a hétköznapi ember gondolkodását a média, amely a világháború után a baloldal s ma a balliberálisok kezén van. 2008-ban egy vidéki város, Compiègne egyik vendéglőjében Madách Ember tragédiájáról beszéltem a barátomnak és feleségének. Amikor az eszkimó szóba botlottam, megijedtek, körbenéztek, hogy hallottak-e minket a szomszédos asztaloknál. E szó tiltott, mert diszkriminatív a jelentése. Crépy-en-Valois kisvárosban, egy traktorjavító műhely kistulajdonosa javított ki, amikor „Ha majd öreg leszek” kezdetű mondattal vázoltam nem túlzottan biztató magánjövőmet. – Jaj, nincs öreg, csak tapasztalt fiatal! – mondta halálkomolyan. Az öreg szó is diszkriminatív, saját magáról sem használhatja nagyobb társaságban az ember, ha nem kívánja, hogy megbélyegezzék. Ilyenek a kereskedelmi és a fősodor tévék tanítványai. E „megdolgozott” választók, Isten ígéretes képmásai, balliberális kormánykecskékre és a médiarágalomtól tartó jobboldali társaikra bízták a székesegyház-káposztákat. A balliberális-jobbliberális politika emberi magatartást átalakító természete, a kommunikációs gyufapróbálkozások – áttételesen ugyan, de – elvezettek a Notre-Dame tüzéhez.
Notre-Dame: a francia sors jelképe
A Marianne politikai hetilap nem sokkal a tűz után szellőztette meg, hogy Paolo Vannucci, a Versailles-i Egyetem gépészmérnöki professzora három évvel ezelőtt kutatást végzett a párizsi Notre-Dame támadásveszélyeinek és biztonságának kockázatáról. Vészjelző tanulmányát Manuel Valls kormánya a szőnyeg alá söpörte.
A jövőbe senki se lát, csak annyit mondhat: ha minden úgy folytatódik, mint ma… Ezzel a feltétellel, a franciákra váró jövő az erdélyi magyarok jelenére hasonlít. Kisebbségbe kerülnek saját hazájukban, annak minden következményével. És ezt a Trianont a magukból kitermelt, de őket és múltjukat megvető „francia” elittől kapják ajándékba. Amikor mifelénk recsegett-ropogott a megvalósult kommunizmus, Mitterrand elnök 1987. május 28-án, a Sorbonne amfiteátrumában ezt mondta a családostól betóduló, a francia kisemberek által kiharcolt szociális vívmányokra ácsingózó bevándorlókról: „Azt akarom, hogy ide, Franciaországba jöhessenek, hogy löketet adjanak a francia kultúrának és szokásoknak”. A „löket” előbb-utóbb ott fog feketélleni az ő arcán is, mint a Voltaire-én. Talán a lábát is feketére mázolják, hogy ő legyen az utolsó, a hazáját cserbenhagyó feketelábú.
Franciaország történelmi múltja, civilizációs vívmányai, művészi, irodalmi értékei ma alig számítnak. Az iskolákban is apró lángon pislákolnak az erről szóló tanítások. Franciaország civilizációs örökségét mint érték nélküli, fölösleges relikviát a bevándorlók többsége, de újabban a helyi fiatalok múlttól elszakított és a jelenbe dermedt tömege is megveti. Az emberi jogi aktivisták azért küzdenek, hogy a többség igazodjon a még kisebbségben levő bevándorlók szokásaihoz. Ismerd meg és tiszteld a másságot, egészen addig, míg te is más nem leszel! Ismerős nóta, a kilencvenes években a hatalmat birtokló SZDSZ sok tanítómestere ebből a párizsi intellektüelgaleriből került ki.
Jean Sevillia, Alain de Benoist és Dominique Venner búcsúja
Szerdán, a tüzet követő második napon Jean Sevillia úrral, a Figaro Magazine főszerkesztő-helyettesével beszélgettem a Le Figaro halljában, délután pedig Alain de Benoist fogadott a lakásán. Mindkettő hallgat a tűzről, az a tudatalattiban lobog.
Sevillia három könyve is olvasható magyarul, de egyszer sem hívták meg Budapestre. (Bukarestbe viszont igen.) Ezt ő nem is sérelmezi, csak én csodálkozom a későn érkezők avítt naivitásával. „Nem tartozom a hivatalos Franciaország kegyeltjei közé – mondja mosolyogva, amikor dedikálja az Amikor a katolikusok törvényen kívül voltak című könyvét. Még mindig jobb – teszi hozzá –, mint amit a portugálok műveltek, akik kalózfordításban adták ki az egyik könyvemet. Minden magyar történelemtanár ismeri az 1905-ben a francia republikánusok által kikényszerített törvényt. A megdöbbentő újdonság számomra a végrehajtás kegyetlensége volt. Harmincezer szerzetesnek és apácának tette ki egyik napról a másikra a szűrét a helyszínre vezényelt csendőrség vagy a katonaság. Az erőszakból kijutott azoknak a vallásos vidékieknek is, akik a testükkel védték a kolostorok, a templomjuk szolgáit. Tizennégyezer iskolát zártak be, és megfélemlítették a vallásos állami alkalmazottakat, katonatiszteket. Merészelje nekem azt állítani valaki e könyvet elolvasva, hogy a világias életérzés elterjedése, a keresztény hit és gyakorlat látványos regressziója természetes folyamat, sőt, immanens törvényszerűség volt. A bolsevikok innen vehettek példát, csak magasabb fokozatra állították ateista láncfűrészüket!”
Benoist úr átadta a Molnár Tamással folytatott harmincéves levelezését tartalmazó dossziét, majd dedikáltattam a januárban megjelent könyvét: A liberalizmus ellen. A társadalom nem piac. Csak hetekkel később nyilatkozott a székesegyházat letaroló tűzről. A lángoló Notre-Dame a kereszténység mai állapotát tükrözi – mondta a Boulevard Voltaire hírportálnak, majd hozzátette: Mit mondhatnék még, amit már nem mondtak?
Dominique Venner-re, a kitűnő esszéista, történész és militáns jobboldali személyiségre gondolok, akinek Benoist a mestere volt. A szolgálatkész francia kormányok bevándorláspárti politikája ellen tiltakozva, 78 éves korában, 2013. május 13-án a Notre-Dame főoltára előtt főbe lőtte magát. Nem volt kétségbeesett, csak figyelmeztetni akarta a birkatűrő európaiakat. Merítsünk erőt és akaratot Domique Venner reménykeltő szavaiból: „Hiszek az európaiak páratlan képességeiben, akik még alszanak. Hiszek tetterős jellemükben, találékonyságukban, és abban, hogy felébred erejük. El fog jönni az ébredés ideje. Hogy mikor? Nem tudom, de nincs kétségem, hogy be fog következni.”
