„Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék. Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10, 12–13)
A felépülés első éveiben nagyon elővigyázatosaknak kell lennünk. A sátáni kísértés ott van mindennapi küzdelmeink között, néha burkoltan vagy rejtetten, és van, amikor teljesen nyilvánvaló módon.
Emlékszem, hogy amikor a rehabilitációs programról hazajöttem, nagyon sok hasznos tanácsot, gondolatot kaptam az elöljáróimtól. Még ma is hálás vagyok ezekért. Néhányat közülük csak alkalmazásuk után kezdtem megérteni. Óva intettek a büszkeségtől, az önteltségtől, az önelégültségtől, a hamisságtól, szorgalmazták a mindennapi imát, az Istennel való kapcsolat ápolását, az alázatra való önnevelést, az időközönkénti önvizsgálatot, az objektív önreflexiót, s a kiegyensúlyozott élethez való ragaszkodást.
Az igazi próbatételek időszaka csak akkor kezdődött el, amikor felismertem, nem dőlhetek csak úgy hátra, hogy most minden rendben van. Az érzelmi zűrzavar még visszatér, és cselekvésre késztet. Nem elég nem inni, nem játszani, nem drogozni, hanem fejlődnünk kell a mások megértésében és az érzéseink kezelésében is. Ez meg nem megy egyik napról a másikra, hetek, hónapok évek kellenek, amíg elérjük a józanságnak azt a fokát, ami elégtétellel tölthet el bennünket.
Voltak, vannak és lesznek életünk és felépülésünk során olyan dolgok és emberek, akik kibillenthetnek a lelki egyensúlyunkból. Mindez tévutakra terelhet. Lehet, hogy másokkal is vannak gondok, de én csak saját érzelmeimmel foglalkozhatom, és felelős vagyok azért, hogy másokkal szemben ne legyen negatív reakcióm, ne nehezteljek rájuk, ne ítélkezzek fölöttük. Az önmagammal való szembenézés félelme megbéníthat, gátolva a fejlődésemet, az egészséges felépülésemet. Így érthetem meg például azt, hogy haragomat azzal kezelhetem, ha magamon változtatok ahelyett, hogy másokon próbálnék.
Az ima, a meditáció vagy az őszinte önvizsgálat a helyes gondolkodáshoz és cselekvéshez vezethet bennünket, olyan felismerésekhez, melyek lelki egészségünk és üdvösségünk szolgálatában állnak. Ha felismerjük, illetve beismerjük gyengeségeinket, s teszünk is azért, hogy javítsunk rajtuk, akkor jó úton vagyunk a kiengesztelődés, a megbocsátás, a szabadság és a boldogság felé vezető úton. Egész életszemléletünk és magatartásunk megváltozhat. De igazán csodálatos tapasztalat lehet számunkra, hogy nem kell már küzdenünk semmi és senki ellen, s főképp a szenvedélyünk ellen nem. Megtelepedhet életünkben a józanság, elménkben, szívünkben, lelkünkben természetessé válhat, hogy nem tanúsítunk már érdeklődést szenvedélyünk iránt. Nem harcolunk ellene, és a kísértésekkel is szembe tudunk nézni.
Minden egyes nap arra való, hogy Isten akaratát megvalósítsuk cselekedeteinkben, vallják az anonim alkoholisták is. Az önfegyelem és belátás segítségével megismerhessük a józanság örömeit, ami nem csupán a szenvedélyeinktől való önmegtartóztatást jelenti, hanem a felépülésünket is életünk minden területén. Megújulhat bennünk a remény, újra eltölthet a hit, visszakaphatjuk az önbecsülésünk méltóságát. Tartós értékekké válhat a helyes életmód és az igyekezet, hogy napról napra jobbak legyünk. Ha az önvizsgálatot időközönként őszintén és alaposan elvégezzük, rájöhetünk arra, hogy a jelen és a jövő feladataival egyre könnyebben meg tudunk birkózni, és megbékélhetünk önmagunkkal. Ami pedig a hasznos útmutatást illeti, hálát mondhatunk Istennek végtelen szeretetéért, áldásaiért, belénk áradó szelleméért és nyugodt lelkiismerettel nézhetünk a jövőbe.
Kozma Ferenc lelkigondozó,
a Bonus Pastor Alapítvány
munkatársa (telefon: 0757 489 778)
