De rögtön utána jön a felháborodás. A meghurcolásért tényleg senki nem vonható felelősségre? A családtól, a munkától elrabolt időért valóban senki sem felelős? A közel félszáz lehallgatott személy, a polgármesteri hivatal munkatársai tényleg nem érdemelnek bár egy értesítést, ha már bocsánatkérésben nem reménykedhetnek?

A felháborodás, amiért mindazok, akik kiötölték és vélhetően elrendelték a sepsiszentgyörgyi, székelyföldi közösség egyik leghitelesebb vezetőjének lejáratását célzó eljárást, valószínűleg ma is ugyanazzal a hatalommal rendelkeznek. S mert az amúgy olyannyira szükséges és széles társadalmi támogatottsággal bíró korrupcióellenes harcnak nem csak Antal Árpád az egyetlen járulékos áldozata, a vádhatóság nem most először és utoljára vált obskúrus érdekek kiszolgálójává – megkerülhetetlen a kérdés: ki lesz a következő?

És ott a düh, hogy a hivatalával és hatalmával visszaélő hatóságot tényleg senki nem számoltatja el? A tehetetlenség érzése, miután a vizsgálat elindítását kísérő hatalmas román médiavisszhang jó esetben pár soros rövidhírré alakult át az eljárás lezárásakor. Az olyannyira bántó igazságtalanság, hogy a székelyföldi politikus karakánabb, autonómiával kapcsolatos, a román államhatalom számára kényelmetlen nyilatkozatairól szóló híradásokban éveken át milyen elégtétellel biggyeszthették oda neve és tisztsége mellé a magyarra szinte lefordíthatatlan – mert gyakorlatilag értelmetlen, az ártatlanság vélelméhez való alapvető jogot sértő, tipikusan a mai romániai társadalmi valóságból táplálkozó – „bűnügyi” („penal”) jelzőt, hitelteleníteni próbálva nem csak a személyt, de a törekvést is. Aztán ott a válaszra hiába váró kérdés, hogy nincs Romániában olyan törvény, amely valamiféle kárpótlást írna elő azért, mert egy ártatlan állampolgárt átmenetileg eltiltottak munkájától, utazási tilalommal korlátozták szabadságát, vagyonzárral sújtották, rendszeresen citálták be a rendőrségre? A felismerés, hogy nincs Romániában hatóság, mely ilyen esetben szankciókat rendelne el az igazságszolgáltatásban dolgozók ellen, miként az más állami ágazatban vagy a magánszférában megszokott, hogy a rosszul végzett munkáért valamiféle kérdőre vonás, súlyosabb esetben büntetés jár.

Végül talán mégis a remény kerekedik felül, valamiféle sikerélmény, hogy azért éppen mindent Romániában sem lehet. Mert az is bebizonyosodott: ha tisztességesen, becsülettel dolgozunk, annak megvan a gyümölcse. S mert azt látjuk, ha összefogunk, erősek vagyunk, hiába akarnak megfélemlíteni. Ha bízunk egymásban, ha egységesek maradunk akkor, amikor megosztani próbálnak, a román államhatalom sem tehet semmit.

Győzelem ez is, ha kisebbségi létünkből és a mai romániai társadalmi helyzet abszurditásából fakadóan kissé sajátos, katarzisélmény nélküli is. Mert valamilyen torz, abszurd, autentikusan romániai módon mégiscsak győzött az igazság.