Az iskola kapusánál megjelent egy úriember, és közölte, hogy ő egy tanfelügyelő, közismertebb nevén inspektor, és az igazgató elvtársat keresi. Mutatott is a kapusnak igazolásképpen valami papírfélét, de mivel a kapus nem értett hozzá, inkább felengedte, hogy menjen a titkárságra. Miközben az inspektor felmászott az emeletre, a kapus telefonált és értesítette a titkárnőt erről a nem várt látogatásról, aki aztán már tárt karokkal várta az inspektort, leültette a titkárság előszobájában, amely öltözőként is működött, és – tél lévén – a fogasok tele voltak nagykabátokkal, bundákkal, sálakkal, egyebekkel. Megkínálta egy finom kávéval is, mert ugye az igazgató elvtárs – aki abban az időben Albert Ernő volt – éppen órát tart valamelyik osztályban, és így a találkozásra csak a szünetben lenne lehetőség. Persze, ha a dolog sürgős, akkor... Nem, nem sürgős, mondta az inspektor, megvárhatja a szünetet. A titkárnő, Richter Mária átjött az előszoba túloldalán lévő tanáriba és riadóztatott. Vigyázat, inspektor van a házban! Akkor mi, tanárok, tanárnők, akiknek éppen lyukasórája volt, előkapkodtuk az óravázlatfüzeteinket (már akinek volt), mások a megfelelő tankönyveket, és kezdtük behatóbban tanulmányozni a tananyagot, amelyet a következő órán elő kell majd adnunk. Mert hát, ne adj Isten, de azért sohse lehet tudni...  Közben ilyen-olyan ürüggyel néhányan a vakmerőbbek közül be-benyitottunk az előszobába, hogy megnézzük, miképpen mutat egy ilyen távolról idevetődött, ismeretlen inspektor. Ez azonban utólag fölöslegesnek bizonyult, mert később, miután a kávéját megitta, maga jött át a tanáriba,  ellenőrizte a jelenléti naplót, és rosszallóan jegyezte meg, hogy vannak tanárok, akik, bár már meg kellett tartaniuk az óráikat, még mindig nem írták azt alá. Mi kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy nálunk az órák végén szoktunk aláírni, aztán kicsengettek szünetre, megjött Albert Ernő, és eltűntek az igazgatói iroda mélyén...

Utólag tudtuk meg Albert Ernőtől, hogy az inspektor nem hivatalos látogatást tett iskolánkban azzal a céllal, hogy Csíkszeredában tanuló unokaöccsét átigazolja a Mikóba, mert szerinte több klasszissal jobb iskola a sepsiszentgyörgyi. Albert Ernő azt válaszolta, hogy ennek elvben nincs akadálya, csak írjon egy kérvényt az inspektor elvtárs. Még egy ív papírt is adott ehhez. De a töltőtollról megfeledkezett, aztán becsengetéskor elment megtartani a következő óráját. Persze az inspektort nem olyan fából faragták, hogy ez akadályt jelentett volna neki: meg se pirulázta, ahogy mondani szokták, kiment a folyosóra, bekopogott egy osztályba, és kért az ott órát tartó tanárnőtől, Jakab Évától egy jó töltőtollat. A tanárnőnél nem lévén toll, a tanulókhoz fordult, és kérte a legjobbat az inspektor elvtárs számára. Kölcsön persze, csak egy órára. Egy aranyhegyű Mont Blanc tollat adtak a kezébe, megköszönte, és visszatért az előszobába a kérvényt megírni. Írta is egy darabig, láttuk, amikor benéztünk az előszobába, de aztán eltűnt! Nem tudtuk, hova – még a kapus sem látta elmenni –, de nem is érdekelt, örültünk, hogy nincs ott. Véget értek a tanórák, megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, ezt is megúsztuk inspekció nélkül!

Igen ám, de nem csak az inspektor tűnt el! Amikor a pedagógusok hazamenéshez kezdtek szedelőzködni, az egyik tanítónő, nevezzük Margitnak, keresi a fogasra akasztott bundáját – szép, valódi szőrméből volt, nemrég csináltatta, és aznap vette fel először –, hát a bunda nincs. Tanártársunk, Becsei Pali bácsi viccesre veszi a dolgot, kacag, és azt mondja: biztos, az inspektor megzenésítette. Aztán öltözne ő is, keresi a nagykabátját, hát bizony az sincs. Ekkor kitört a pánik. Az egész tanári kar egymást taposva rohan a fogasokhoz, mindenki keresi a kabátját. Van, aki megtalálja, van, aki nem. Elkészül a gyors leltár: hiányzik egy bunda, három nagykabát, egy aranyhegyű töltőtoll és egy inspektor. Albert Ernő értesíti a milíciát, az lezárja a városból kivezető utakat, de már túl késő... Utólag tudtuk meg, hogy az állítólagos inspektor a Mikóból elment a színházhoz, felkereste Kováts Dezső színházigazgatót, kiadta magát kulturális inspektornak – valószínűleg ilyen is volt annak idején –, ott elmondta, hogy már Brassóban kellene lennie valamilyen gyűlésen, és kérte az igazgató elvtárs segítségét. Adja a színház gépkocsiját neki kölcsön, természetesen sofőröstül, hogy vigye őt be gyorsan Brassóba. Az igazgató készségesen teljesíti ezt a kérést (jó, hogy nem lesz ellenőrzés a színháznál!), az inspektor megkapja a kocsit a sofőrrel. Amikor elválnak, fizetésképpen és hálából a sofőrnek ajándékoz egy aranyhegyű Mont Blanc töltőtollat. Aztán eltűnik az élet nagy színpadáról. A sofőr örvend a szép tollnak, dúdolva jön visszafelé, amikor a városunkba bevezető útzárnál megállítja őt a milícia. Akkor tudja meg, hogy szélhámost szállított, és hogy a Mont Blanc nem az övé.

Pár nap múlva a milícián elénk tettek egy katalógust, a szélhámosságért elítélt bűnözők gyűjteményes kötetét. Személyleírással, fényképpel minden egyes delikvensről. Hogy felismerjük-e az „inspektort”. Nyolcan láttuk közvetlen közelről, élőben: Albert Ernő, Richter Mária, Jakab Éva, Kováts Dezső, a sofőr, további két tanártársunk, akikre már nem emlékszem, és én. Egymástól függetlenül mind felismertük. Egy nyolc alkalommal börtönbüntetésre ítélt, akkor 46 éves úriember volt. Ma sem tudom, hogy mi lett a további sorsa. Elkapták? Nem kapták el? Ha valaki tud valamit róla, kérem, szóljon.

Dranik Ferenc