Vakáció helyett közmunka

Reggel 9 órakor fiatalok szavától hangos a tábor központját jelentő baróti Derzs Panzió udvara. Bartha Alpár kökösi unitárius lelkész elvégzésre váró feladatokat nevez meg, a fiúk és lányok kezeiket magasba lendítve jelzik, részt vállalnának teljesítésükben. Nem minden tűnik egyszerűnek, könnyen megvalósíthatónak – fűnyírás, favágás, meszelés, gyomlálás, magánház és templom takarítása szerepel köztük –, ám mindegyik megtalálja a maga „emberét”, gépjárművekbe ülnek, s indulnak is Szárazajta, Magyarhermány, Felsőrákos, Vargyas, Bardoc, Erdőfüle, Bodos és Nagyajta irányába.

A fiatal tiszteletes elmondása szerint az ifjakat megérintette a kalákázás szelleme, hiszik, hogy jónak lenni jó, ezért nincs olyan, amit ne vállalnának jó szívvel. „Ezek a fiatalok számukra idegen embereknek segítenek, közben pedig olyan történetekkel találkoznak, amelyek megérintik lelküket és befolyásolják, esetenként meg is változtatják gondolkodásukat. Az elhanyagolt házak takarítása közben szembesülnek azzal, hogy nem mindig igazságos az élet, s ezt el kell tudni fogadni, ám láthatják azt is, hogy él a remény, némi gondoskodással javítani lehet egyes emberek életkörülményein” – mondotta Bartha Alpár.

Pájer György is a fiatalok közösségi munka iránti elkötelezettségét emelte ki: az ötven „segédkéz” közül nem egy olyan akad, akinek idén ez a második kalákás tábora. „Én csak csodálattal tudom nézni, hogy mennyi erő és tenni akarás van ezekben a középiskolásokban és egyetemistákban. Vakációjuk utolsó napjait áldozzák arra, hogy sokszor magatehetetlen emberek számára nyújtsanak valós segítséget. Nagy szívük van! Minap azzal állítottak haza, hogy egy szinte teljesen vak asszonynak takarították ki a házát, s meszelték le szobáinak falait, az idős hölgy pedig annyira meghatódott, hogy könnyezni kezdett, ez pedig őket is megrendítette. Remek fiataljaink vannak – számolt be lapunknak a Gondviselés Segélyszervezet erdővidéki tagja.

Templomot takarítottak, szőnyeget mostak

A két táborvezető szavait erősítik meg Denisa Aniţa és Amanda Radu szavai is, akikkel a nagyajtai templomvár udvarán találkozunk. A két baróti lány románul írja nevét, egyikük ortodox, másikuk református vallású, ám a különbözőségüket nem érzik akadálynak – csak látszólagos az! –, az unitárius többségű táborban jól érzik magukat ők is.

Mint mondották, csapatukkal volt, hogy tíz méter fát vágtak fel és raktak el, máskor szőnyeget mostak és házat takarítottak, most pedig a templom körüli tennivalókat végzik. A favágás fárasztó munka volt, de a takarítást – bár volt tennivaló bőven – nem érezték annak, hiszen otthon is gyakran besegítenek, tudják, mivel jár az.
Kérdezni sem kell, ők is nyomban megosztják azt a történetet, ami leginkább megindította őket. Olyan asszonyról meséltek, aki már túl van a nyolcvanon, egyre kevésbé bírja magát ellátni, de a maga módján mégis boldog. Kétszer ment férjhez, de mindkétszer megbánta, mert a sors olyan emberrel hozta össze, aki szeretetét csak veréssel tudta kifejezni. Volt az életének olyan szakasza is, amikor hites urától megszökött, s csak akkor tért vissza hozzá, amikor a faluból üzenték, annak egészsége a sok italtól annyi­ra megrendült, hogy csak hetei vannak hátra; utolsó pillanataiban gondozta, majd becsülettel eltemette, azóta pedig egyedül, magányosan él.

A lányok szerint nem kétséges, hogy az elkövetkezendő években is a SegédKezek táborának tagjai akarnak lenni. Amit ettől itt, ezekben a napokban kaptak lelkiekben, többet jelent számukra, mint amit néhány gondtalanul eltöltött vakációs nap adhat: hasznosnak érzik magukat, s megtapasztalják azt is, mit jelent közösségben lenni, akként cselekedni.