Sokat beszélünk a mai kor „uralkodóinak” gonosz hatalmaskodásáról. Közben meg gyakran érezzük magunkat elnyomottnak, a lázadó öklét rázva hadat üzen a kizsákmányolónak. Pedig alig van esély arra, hogy humanizmust építsünk fel magunkban mindaddig, amíg olyan valószerűtlen minták alapján cselekszünk, miszerint minden gonosz, minden akadály odakint van – a környezetemben, a társadalomban. Gyakran az akadály épp mi vagyunk önmagunk, párkapcsolatunk számára.
Ott, ahol két ember huzamosabb ideig együtt van, kísértőn, arctalanul, tudattalanul megjelenik a hatalom ördöge és az a rejtett igény, hogy a másikkal közös területünket alattomos hatalomátvétellel saját kis királysággá változtassuk. Ez teljesen automatikus is lehet, egyfajta biológiai szükséglet része, amely az önfenntartást célozza. Ám ha nem ügyelünk az ösztönös énünkre, váratlanul tomboló ördöggé változik!
Az uralomvágy olyan, mint a majomkenyérfák Saint-Exupéry kis hercegének bolygóján: szorgos gyomlálás, rendszeres gondoskodás hiányában valóságos szörnyekké nőnek.
És mennyi különleges módszerünk van a hatalom gyakorolására! Talán a nők épp arra hajlamosak, hogy a „gyengébb nem” sablonjával éljenek. Hatalmat lehet érzékenységgel is érvényesíteni, a bűntudatot meg egyenesen zsarolásra lehet használni. A paradicsomi bűnbeesés óta Éva ebben még mindig kimeríthetetlen. Természetesen Ádám sem marad el tőle: benne sokkal inkább az a szükséglet munkálkodik, hogy leigázzon, meghódítson egy kiszemelt erődítményt. A biológiai ösztöne egyfajta élvezetforrásként már-már kínzó-perverz szükségletté fajulhat, hogy alárendeltségbe kényszerítse a partnert, házastársat.
Egy jó házasságban a bennünk lakozó rosszat nem tagadjuk és nem hárítjuk a partnerre, hanem kölcsönösen, szeretettel megadjuk a jogot, hogy a másik segítsen őrködni majomkenyér-kertecskénk felett. Úgy segíthetünk szeretettel a gyomlálásban, ha például kacsintva figyelmeztetjük a másikat, hogy megegyezés, esetleg már kérdezés nélkül is leuralja a betervezett közös hétvégét az éppen halaszthatatlan, „épp most jött össze s menni kell” programjaival, kedvteléseivel.
Amikor újra eluralkodnak rajtunk a hétköznapok, amikor könyörtelenségük eltérít bennünket az értelmesen megélt élettől, az a veszély fenyeget, hogy elemi önzésünk felerősödik. Már a kérdés is, hogy melyik tévéműsort nézzék, ha a házastársaknak különbözik a véleménye, ilyen helyzetben heves és kapcsolatrontó vitává alakulhat. Az sem jó, ha ilyen esetben mindig az egyik enged. Többször hallottam már a javaslatot, hogy viszályok esetén bízzuk inkább a sorsra a döntést, például pénzt dobunk: fej vagy írás? Annál a kérdésnél is, hogy ki végezze el az esedékes munkát, amelytől mindketten egyformán irtóznak, segíthet a vidám sorshúzás, hogy elkerüljék a heves uralmi harcot vagy a csendes lustaság elburjánzását.
A felfuvalkodott önzés valós veszély minden házasságra nézve. Amikor a szerelem feszültsége felenged, és valamelyik partner visszacsúszik a gátlástalan egoizmusba, ez feltétlenül kihívja a másik fél önző védekezési mechanizmusát. Az egy test, az egységes egész két ellenséges részre bomlik, s ezek védekezni kényszerülnek egymástól.
Az élhetetlen helyzet akkor szűnhet meg, ha mindegyikünk szembenéz annak valóságával, hogy a közöny, az önzés, a léhaság, tunyaság által naponta újra megtámadható, ezért szükségünk van a kölcsönös segítségre. Csak a szeretetteljes, közös, tudatos mindennapi munka segíthet át bennünket ebből a helyzetből az igazi emberségesség világába.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
