Mit jelent állandó rohanásban élni? Azt az állapotot, amikor az ember egész nap nem éri utol magát, mert ezernyi elintézendő dolga van. Vajon megváltozik-e ettől bármi is a világban? A rohanás közepette néha megtörténik, hogy megint az „előzősávon” találjuk magunkat, és a hétköznapok elsöprő tempójában a valóban fontos dolgok mellett egyszerűen elsuhanunk. Lehetne ezt másként is?
Egyszer egy egyetemi tanár különösen fontos életelvet akart megértetni a diákjaival, ezért előadását gyakorlati példával szemléltette. Elővett egy nagy befőttesüveget, és maga elé állította az asztalra. Azután elővett egy tucat alma nagyságú követ, és sorban belehelyezte az üvegbe. Amint az üveg a pereméig megtelt, megkérdezte: „Tele van az üveg?” A teremben mindenki bólogatott. „Valóban?” – kérdezett vissza. Aztán lehajolt, és az asztal alól elővett egy kis vödör kavicsot. Beleszórt néhányat az edénybe, azok a kövek közötti résekbe gurultak. Ismét megkérdezte a csoportot: „Tele van most az üveg?” Diákjai kezdték érteni a gondolatmenetét, és így válaszoltak: „Valószínűleg nincs!” A professzor ekkor elővett egy kis vödör homokot. Beleszórta az üvegbe, míg a kövek, kavicsok közötti réseket ki nem töltötte. Újra feltette a kérdést: „Tele van az üveg?” „Nincs!” – visszhangzott a teremből. „Helyes” – mondta, miközben előhúzott egy vizespalackot. Beletöltötte a vizet az üvegbe, így az csordultig megtelt. Körbetekintett a diákokon és megkérdezte: „Mit mutat be nekünk ez a példa?” Az egyik hallgató így gondolta: „Azt jelenti, mindegy, mennyire van tele a határidőnaplónk, ha valóban akarjuk, néhány feladatot belezsúfolhatunk még.” „Nem – válaszolta a professzor. – Ha a nagy kövekkel kezdjük, szép sorjában mindent el tudunk helyezni az üvegben. De ha fordítva kezdjük, akkor soha nem fog mindez beleférni!”
Mik is az én nagy köveim? Bizonyára voltak, vannak olyan pillanatai az életünknek, amikor úgy éreztük: az erőforrásaink utolsó tartalékait égetjük, és alaposan feszegetjük a határainkat. Egy bibliai vers tisztán és érthetően szólhat hozzánk, ha van fülünk a hallásra: „...nyugodtság és bizalom által lesz erőtök”. (Iz 30:15) De miért esik olyan nehezünkre, hogy csak egyszerűen megnyugodjunk?
Ha új erőt akarok nyerni, újra fontossági sorrendbe kell állítanom a dolgokat. Át kell válogatnom a köveimet, és a legnagyobbakkal kell kezdenem.
Az Isten előtti elcsendesedést, a Teremtővel, Gazdámmal való kapcsolatomat mint az első legfontosabb követ kell az üvegbe helyeznem.
Ki más állhatna Isten után legközelebb a szívemhez, mint a társam, választottam? Milyen gyakran előfordul, hogy a napi pörgésben csak úgy elhúzok mellette, ha az utamban áll, még egy kicsit félre is állítom, mert indulnom, mennem kell. Pedig tudom, hogy annyira szereti, ha időnként átölelem és meghallgatom az ügyes-bajos dolgait. Anélkül, hogy bölcs tanácsokat osztogatnék.
És ott sorakoznak a gyermekeim, mind a három más és más „használati utasítással”, hatalmas szeretetigénnyel. Ott a munka, a hivatás, a napi apró-cseprő, elintézésre váró feladatok…
Aztán reggelente, ahogyan az ablak alatt neszező madarakat hallgatom, megnyugszom, és Isten szavára emlékezem: „Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül.” (Mt 10:29) Mert Isten az egész világot kezében tartja, és a legapróbb részleteket sem hagyja figyelmen kívül – még a verebek „temetését” sem.
Számomra ez azt jelenti: vége a zűrzavarnak, a hasztalan próbálkozásoknak, hogy mindent egyszerre elintézzek. Meghívom a megelégedést, hogy újra a kertemben nőjön. Megkeresem, mi fontos igazán az életemben, a többit pedig egyszerűen elhagyom. Száz év múlva nem lesz jelentősége, hogy volt-e doktorátusom, többféle diplomám, milyen autóval jártam, hol és hány szigeten nyaraltunk.
Megtanuljuk kiválogatni nagy és fontos köveinket a kavicsok közül?
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
