Az elmúlt években olyan sok minden megváltozott, hogy időnként szükséges mintegy „madártávlatból” rápillantani a dolgainkra. Hol állunk jelenleg, és merre tartunk? Milyen irányba fejlődik a társadalom, és ennek milyen következményei lesznek ránk, emberi kapcsolatainkra, a családjainkra nézve? Nem kell-e lassítanom, esetleg megállnom és elcsendesednem azért, hogy ne az árral szembe ússzam? Létfontosságú kérdések, amelyekre sürgősen választ kell kapnunk – ma még inkább, mint eddig bármikor.
Hétköznapjainkból egyszerűen eltűnt a csend, és ez annyira veszélyes dolog, hogy nem hunyhatunk fölötte szemet. Hogy hová lett? Egyre jobban elnyomja a legkülönfélébb forrásokból eredő örökös zaj. Számos helyen, például kávéházakban, éttermekben, szállodákban, fodrásznál és orvosi várókban zenével árasztanak el bennünket. A gondolkodásra nem késztető, funkcionális háttérzene, a „muzak” ma már két kattintással elérhető a világhálón: körülölel, sohasem ijeszt meg, sohasem túl hangos, sohasem túl halk; mindig ott van.
Hazafelé az autóban a kedvenc zenei listánkat hallgatjuk, otthon pedig szól a médialejátszó, a rádió vagy a televízió. Sokan még kocogás közben is hordozható lejátszót visznek magukkal. Nem értékeljük a csendet, és a folyamatos zajjal elűzzük a mélyebb gondolatok keletkezését, a lelkiismeretünk jelzéseit.
Legfőbb ideje hát, hogy meghúzzuk a vészféket. Tudatosan kell visszahoznunk és beépítenünk életünkbe a csendet, hiszen olyan nélkülözhetetlen, mint lélegzéshez a levegő! A csendnek azonban megfelelő helyre és gondos ápolásra is szüksége van.
Minden emberben ott van az elcsendesedés iránti vágy. Már a gyermekeknek is természetes igényük van rá. Időnként visszavonulnak a játékaik közé, az ágyuk sarkába, a padlásra, egy hintára, egy ablakpárkányra – vagy belemélyednek egy képeskönyvbe. Ott aztán elmerülnek belső világukba, lecsökkentik a sebességet saját tempójukra, és a maguk gyermeki módján dolgozzák fel a külvilágot.
Gyermekkoromban a recsegősre zavart Kossuth rádió esti meséi, rádiójátékai a nap fénypontjának számítottak. Emlékszem, ahogy lélegzet-visszafojtva ültem és szinte a készülékhez tapadtam. Csak úgy ittam magamba az idegen hangokat, amelyek rejtélyes, láthatatlan hullámokon érkeztek hozzám. A körülöttem egyébként megszólaló hangok mind egy-egy meghitt archoz tartoztak: a szüleim, nagyszüleim, rokonaim, barátaink, tanárok és iskolatársak arcához.
És ma? Milyen nyomasztó változás történt egyetlen generáció alatt! Gyermekeinkre csak úgy záporozik a zavaró hangok sokfélesége. Minden témában hallhatunk különféle „hangokat”, amelyek erősen megkérdőjelezhető szándékkal avatkoznak életünkbe. Nem véletlen a név: „influencer, befolyásoló”. Alig tudjuk magunkat függetleníteni tőlük. Hangosan, lehengerlően tolakszanak, óriási hírverést csapnak maguk körül. Értelmezik a világot és az életet, még mielőtt saját magunk alakíthatnánk ki róla a véleményünket.
Azért van ma a hétköznapokban sürgős szükségünk a csend oázisára, hogy kivonjuk magunkat e hangok hatása alól. Nyugodt körülmények között kellene átgondolnunk a tényeket és minden hozzánk érkező információt.
Amikor a gyerekeim még kicsik voltak, nálunk több csendszakasz is volt a nap folyamán, és ezeket próbáltuk következetesen betartani. Az egyik az ebéd utáni nyugalom mindannyiunk számára: alvás, pihenés, esetleg halk beszélgetés a saját szobában vagy egy csöndes sarokban. A másik csendszakasz este volt. Mindenki meglehetősen korán tért nyugovóra, így még elalvás előtt maradt idő, hogy a nap történései is lecsenghessenek bennük.
Hétköznapjainkat csendesebben, figyelmesebben élve életünk szüntelen ünneppé válhat. És ki nem szeret ünnepelni?
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
