A szervezéssel a csíki székely származású vitéz Kozma István vezérőrnagyot bízták meg, akit a bukott háború után „jó magyar szokás szerint” kötél általi halálra ítéltek és kivégeztek.

A határőrség gerincét az 1924-ben és 1925-ben született fiatalok, az ún. leventék képezték, akiknek sorait az első világháborús veteránokkal és a középnemzedékkel töltötték fel. Így került apa a fiával a háború forgatagába. A fiatalok behívása 1943. október 3-án történt, kiképzésük rögtönzött katonai táborokban folyt. Alulírott az árkosi B-tábor 1. századában kaptam kiképzést. Ezzel párhuzamosan folyt az átképzésük leendő parancsnokainknak, az első világháborús tartalékos tiszteknek Szovátán. Minket, az 1943-ban érettségizetteket 1944. január 1-jével tartalékos tiszti iskolába vezényeltek Tusnádfürdőre. A tanfolyam elvégzése után tizedesi rangban visszatértünk alakulatainkhoz, ahol az idősebb korosztályokból behívottakkal harcászati gyakorlatokat végeztünk helyben, majd júliusban csak minket, fiatalokat a Keleti-Kárpátok szorosaiba vezényeltek, ahol ugyancsak harcászati gyakorlatokat végeztünk. Én a baróti 13-as zászlóalj keretében a Békás-szorosban voltam. Onnan július végén visszarendeltek eredeti állomáshelyünkre, és augusztus elején vezényeltek zászlóaljanként a kijelölt szorosokba (Ojtoz, Úz, Csobános, Gyimes, Békás, Tölgyes), ahol a román átállás következtében már augusztus 26-án bekövetkezett az orosz támadás. Megjegyezni kívánom, hogy mint volt mikós diákot, engem is a sepsiszentgyörgyi 11. zászlóaljhoz osztottak be, de édesapám mint t. hadnagy a baróti 13-as zászlóalj 1. századának parancsnoka, áthelyeztetett a 13-asokhoz, ugyanakkor bátyámat (Egyed Zoltán Antal, 1922–1995 – szerk. megj.), mint 1922-béli, standbéli katonát, a tihucai (Borgóprund) erődszázadtól a sepsiszentgyörgyi 27/I-es zászlóaljhoz vezényelték. Kozma István vezérőrnagyhoz fordult, aki kérését mindkettőnk esetében teljesítette. Bátyámat már 1944 húsvét vasárnapján indították zászlóaljával az orosz frontra Galíciába, mi pedig édesapámmal augusztus elején a baróti 13. székely határőr zászlóaljjal, a Don-kanyart is megjárt Szabolcs András százados parancsnoksága alatt Úzvölgyén keresztül a Csobánosba. Úzvölgyét Serfőző alezredes parancsnokságával a sepsiszentgyörgyi 11. határőr zászlóalj volt hivatott megvédeni.

Csobánosban a századok elosztása a következőképpen történt: az édesapám százada, a megerősített 1. század, a völgy alsó, határ menti részét, a Cărunta- és Mogyorós-tető közti szakaszt foglalta el, a 2. és a 3. századok Gyimes felé a hegy gerincén foglaltak állást, míg a 4. század a völgy közepe táján, az 1. század mögött kb. 3 km-re építette ki védelmi vonalát.

Az 1. század parancsnoki bunkere telefonkészülékkel felszerelve Mogyorós-tető Csobános felőli bemélyedő részébe épült, a tetőn, a 16-os frontvonalon az 1. század egy raja állandó őrségi szolgálatot teljesített. Így mindkét irányban (Úz és Gyimes) az állandó összeköttetés biztosítva volt. Az 1944. augusztus 23-ig terjedő időszakot a századok a téli berendezkedéssel töltötték el. A mindenféle építőmesterek téli szállásra alkalmas házikókat ácsolták fenyőfából. Kiépített vonala (lövészárok) csak a 4. századnak volt. Parancsnokságunk a még egyetlen létező fűrésztelepen székelt. Ilyen előzmények után villámcsapásként ért az augusztus 23-i román átállás az oroszok oldalára, ami lehetővé tette az oroszok gyors előnyomulását és meglepetésszerű támadását. A helyzetet súlyosbította az a tény, hogy két magas rangjelzéssel ellátott, német katonai egyenruhába öltözött orosz kém behatolva az Úzvölgyébe és Serfőző alezredes balgasága következtében az egész úzvölgyi, jól kiépített erődrendszert szemrevételezte, a fegyverzet felől is informálódott. Még arra is kérték Serfőzőt, hogy parancsba adja ki, hogy katonái még akkor se nyissanak tüzet, ha orosz katonát látnak, mert köztük elvegyülve a román gyűrűből kitört sok német katona akar átjutni a Kárpátokon. Ezek után a két orosz kém, mint aki jól végezte dolgát, kikarikázott az Úzvölgyéből, és másnap, azaz augusztus 26-án az orosz tankok, utánuk a gyalogsággal, minden komolyabb ellenállás nélkül elárasztották a völgyet egészen az Aklosig, s a magyar véderő katonái pedig fejvesztetten menekültek, amerre tudtak. Legtöbben a völgyet két oldalt szegélyező erdőt töltötték meg, és onnan ki hazafelé vette az útját, ki pedig az Alcsíki-medencében szétszéledve várta sorsának további alakulását.

De térjek vissza Csobánosba. Ahogy Úzvölgye felől néhány puskalövés eldördült, a mi századunk is úgy megfutott, hogy hírmondónak sem maradt belőlük rendeltetési helyükön. S talán ez volt a legnagyobb szerencse, mert ellenkező esetben a völgyön áttóduló orosz gyalogság az egész századot ott fogta volna. Hárman maradtunk a pokol torkában, édesapám, a helyettese – Nagy Dénes köpeci hadnagy – és én. Vaksötétben megindultunk az úton fel, oroszok között a 4. század vonala felé, amit szerencsésen el is értünk (az oroszok ott hevertek az út két oldalát szegélyező fenyőfák lombsátora alatt). Ekkor mondta szegény apám, hogy: fiam, hazugság az egész székely vitézség.

Reggel, amikor az oroszok felfedezték vonalunkat, hatalmas tüzet zúdítottak ránk, amit mi hasonlóval viszonoztunk. Szerencsénkre lövészárkunk az erdő között húzódott és a fák is védelmeztek.

Úgy délelőtt 10 óra lehetett, amikor a segítségünkre vezényelt és a hátunk mögött harci állást foglalt 32-sek egy héttagú kerékpáros rajt küldtek a határsorompó irányába felderítés céljából. Én, mivel a lövészárok végében, közvetlen az út meredek oldalába ásott géppuskafészekben foglaltam lőállást, tanúja lehettem a 32-esek szomorú vállalkozásának. Az oroszok cselt alkalmazva mind a hét kerékpárost visszaengedték (nyilván ők elrejtőztek a fák sűrűjében), akik jelentették, hogy le a határsorompóig egy szál ellenség sincs. És ezután következett az a borzalmas tragédia, ami a 32-esek pusztulását eredményezte. Feltűrt ingujjal, jobb csuklóba akasztott puskával az út két szélén libasorban indultak a vesztükbe. Alig hagyták el a második útkanyart (Csobánosba keskeny út vezet), két oldalról olyan iszonyatos tüzet kaptak, hogy csak néhány véres katonát láttunk visszatámolyogni. Mint ahogy a 84 éves úzvölgyi csángó asszony (Novákné) nyilatkozta, ezeknek csontjait szedték össze és szállították át az Úzvölgyébe, ahol elhantolták. Ezzel a szomorú jelenettel a csobánosi harcok véget értek. Megkapva a visszavonulási parancsot, a minden irányból a völgybe alázúduló katonaság erőltetett menetben úgy éjféli 1 órára ért ki Menaság fölé, és a bozótok között töltöttük az éjszakát. Másnap Csíkszereda fölé vezényeltek, ahonnan jól követhettük az úzvölgyi eseményeket. Miután a Hargita felől berepülő német vadász- és bombázógépek végigpuskázták az Úzvölgyét, harckocsik kíséretében indították az ellentámadást a nagybereznai 26-osok. Ők tartották ott a frontot szeptember 7-ig. Mi, a baróti 13-asok először Fitód falu keleti kijáratánál foglaltunk állást, majd a Muhar-tetőt (Suhar) szálltuk meg, míg tőlünk jobbra, a nyílt terepre büntetésből a 11-eseket tették. Velünk szemben a Szellő-tetőt az oroszok birtokolták, ahonnan belátták az egész vonalukat, és jaj volt annak a katonának, aki nappal az általa kotort teknőből fejét kidugta. Néhányan fejlövést is kaptak. Nekünk, 13-asoknak jó menedéket nyújtott a tetőt borító sűrű erdő, s így a két tető között (Suhar és Szellő) csak tüzérségi párbaj alakult ki. Mivel mindenfelől szorult a hurok, szeptember 9-én megkaptuk a visszavonulási parancsot a Maros vonaláig. Éjszaka levonultunk Csíkmadarasra, ahonnan tisztálkodás közben ugrasztottak szét a hegyekről lezúduló oroszok. A mindenfelől levonuló alakulatok maradványai a Vasláb felé vezető szűk erdei úton torlódott össze zuhogó esőben. Csuromvizesen román családoknál töltöttük az éjszakát, s a tűz melegénél úgy-ahogy megszárítottuk öltözékünket.

A Csíki-medencéből való szerencsés megmenekülésünket néhány német katonának és önként vállalkozó magyar standbélinek Csiszér hadnagy vezetésével köszönhettük, akik villámgéppuskával a gabonarakások fedezékéből visszatartották az üldöző oroszokat. Vasláb után Gyergyóújfalu, Parajd, Szováta, végül Szászrégen volt a menetirányunk, ahol megéjszakáztunk, hogy másnap gyülekezési helyünkre, Bátosra menjünk. (…) A számbavételkor kiderült, hogy a tömeges lemaradás (szökések) következtében az egész határőrség létszáma annyira lecsökkent, hogy az idősebbek kiválogatása után az ún. leventekatonákból alig telt ki egy zászlóaljnyi katona. Ezekből alakult meg a 68-as rohamosztag Pongor ezredes parancsnoksága alatt. Zászlóaljparancsnokunk a volt 13-asok parancsnoka, Szabolcs András százados lett. (…) Ekkor nevezett ki az árkász szakasz parancsnokává. Marosvécsen még három napot időztünk, és a harmadik nap alkonyatán indultunk Idecspataka felé. Menet közben az Idecspatakánál szétvert, visszavonuló kézdivásárhelyi 24-esekkel találkoztunk. (…) Másnap, azaz szeptember 24-én, vasárnap kétnapos tüzérségi előkészítés után adta ki Pongor ezredes Szabolcs százados úrnak az ortodox templom oszlopos előcsarnokában a támadási parancsot. (…) Úgy 9 óra körül indult a gyalogsági támadás, amely az egész zászlóalj felmorzsolódását eredményezte. Az történt ugyanis, hogy a támadás indításakor saját tüzérségünk nem szüntette be vagy nem hosszabbította meg lőtávolságát, s így a gyalogság saját tüzérségünk és az oroszok aknavetőtüzébe rohant. Iszonyatos volt a pusztulás. (…)

Ekkor kaptam az ellentámadási parancsot, hogy legalább a sebesülteket lehessen összeszedni. Az elsősegélyhelyen, amely egy csűrben volt, úgy-ahogy elsősegélynyújtásban részesítették, a falu alsó felében, a német segélyhelyen amputálták és szállították szünet nélkül a sebesülteket Nagysajóra a kórházba. Volt, aki már szállítás közben meghalt, mint például a nagybaconi Benedek Sándor, akit a front átvonulása után szülei hazahoztak, és a baconi temetőben helyeztek örök nyugalomra. Sírkövén ez a felirat áll: „A hazáért halt meg, panaszunk hát nincsen, áldassék az Isten”.

Amikor én megsebesültem, Nagysajó már nem tudott fogadni, hanem Kentelkére vittek, ahol egy kastély előtti mellékvágányon teherszállító vagonokból álló szerelvénybe helyeztek el. Amikor minden vagon megtelt sebesültekkel, csak akkor indítottak Budapestre kerülő úton, Szegeden át, mivel a szolnoki Tisza-híd le volt bombázva. (…)

Az idecspatak-üvegcsűri gyászos emlékű vérfürdővel a székely határőrség története végét ért. Az életben maradottak, kinek-kinek, ahogy a szerencséje kedvezett, vagy a halál- és gyűjtőtáborokban várták sorsuk beteljesülését, vagy szétszóródtak, mint ősszel a falevél, a szélrózsa minden irányába. A háború nem gyermekjáték. Ott minden irányból ezer veszedelem fenyegeti annak szenvedő alanyait. Annyit azonban minden túlzás nélkül kijelenthetek, hogy a legnagyobb szerencsétlenségeket a fejetlenség, a könnyelmű hiszékenység, a sorstársak egymás iránti bizalmatlansága okozta.

A fenti anyag a néhai szerző öccse, Egyed Ákos történész professzor, akadémikus tegnapi, bodosi köszöntésére készült meglepetéskönyvben helyet kapott visszaemlékezés részlete. A Benkő Levente és Demeter László által szerkesztett, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Vármegye Kiadó és a baróti Tortoma Kiadó közös kiadásában megjelent, harminckét tanulmányt tartalmazó kötet címe: Adalékok Székelyföld történetéhez. Tanulmányok Egyed Ákos 90. születésnapja tiszteletére. (sz. a.)