December jött, hadak utáni tél. Állítólag havazott. Méltóságteljesen. Széttépett angyalszárnyak riadalmas örvénylése próbált fátylat borítani az elmúlt hónapok borzalmaira, amelyekben dér lepte be édesapámat.
1944 karácsonya jött, s Csíkpálfalván a kocsma mögötti bérszobában másodnapja vajúdott elsőszülöttével kicsi édesanyám. Igen, akkor ő volt Mária. A kocsmában csönd volt, némán ültek poharaik mögött a férfiak. Közöttük József, az ács, vagyis építészmester apám. A faluban akkor templom sem volt, a közeli Csíksomlyó harangjai küldték hosszan kitartó borongással a Mennyből az angyal békességet üzenő palackpostáit. És a fiú, a borzalmasan hatalmas magzat sehogyan sem akarta a világra bömbölni magát. A kápolnásfalvi prológus után, azt hiszem, érthető a tiltakozása. Pedig karácsony este volt, fenyőillat lengett a tájon, gyertyafények imbolyogtak a jobbágy-kék falú székely házak piciny ablakaiban, a felcsíki fekete kerámiafazakakban illatozón rotyogott a töltelékes káposzta. Akár az angyali seregek, vígan énekelve hozták a Kisjézust, jöttek hazafelé a Megváltó születését hirdetve a kegytemplomból a népek. A kocsma köré gyűlt a fél falu, tisztán, olyan tisztán, ahogyan csak a vesztesek énekelhetnek, s akiket csak az igaz szeretet vezetett a Kisjézushoz, zengett a Csordapásztorok s a többi karácsonyi ének, hátha enyhülnének a vajúdó fiatalasszony kínjai. Csupán a fiú, Ferencz Salamon Imre első-szülötte, Gáll Angella majdnem ötkilós magzata nem akart a világra jönni. Lehet, már akkor sem akart megváltó lenni, talán ildomtalannak, méltatlannak tarthatta a világ Megváltójával egy napon, karácsonykor megszületni.
Tovább kínozva a kicsimária édesanyát, megvárta az ünnep másodnapját, a vértanú Szent István ünnepét. Magával hozta a nevét! István, István, de melyik lett légyen? – kérdezte duhaj jókedvében, első fiúunokája fölött László, a nagyapa, aki megadta magát a sorsnak, amiért az ő szentje, a másik király, elesett a keresztnévadástól. Melyik, melyik, hát az elsőnek, a király Istvánnak legyen a megöröklője, annak vigye hazát s nemzetet őrző nevét, aki Nagyasszonyunkra, Égi patrónánkra bízta országunkat. Ha itt, a földön immár másodszor is elveszett az a haza, az az ország, ott fenn, a csillagok között, a havazás katartikus függönyei mögött mégis, a csíksomlyói Mária kötényében mégis épen, mégis egyben van.
A fiúból nem lett sem vértanú, sem király. Öt napot törvényen kívül élt, hisz az akkori zűrzavarban csak a következő év elején írták be a nagykönyvbe. A zűrzavarok születése után sem hagyták magukat, egyik jött a másik után, veszteség veszteségre gyűlt. Sírva-kacagva érte meg, élte túl a 20. századot a székely, eljutván ebbe a mostaniba, amikor méltán dübörög elé az újabb kérdés: vajon ezt túlélem-e, megélem-e? Eljön-e az Ő országa, eljön-e az a nagy karácsony, amelynek igaz szeretete, dicsősége és békessége nem egy-két napig tart, s az örök reménység maga lesz a beteljesült való?
A fiú sohasem szerette az ünnepet, a harsonaszót, a fergeteges hurrázást, az önkívületes, kábulatos hozsannázást, a diccsel rivalgó fiesztákat. A fiú a karácsonyt szerette, a csöndet, a házeresz jégcsap-xilofonjain orgonáló szeleket, a menyasszonyfátylakat lebegtető havazásokat, az egy szem dióval, egy szem almával díszített fenyőt, az eltévedt lelkekként imbolygó gyertyalángokat, a tornác küszöbén felcsendülő éneket: Ó, Szent István, aluszol-e már…, amelyet biztos, hogy angyalok énekeltek, hisz csöppnyi nagymamám, soha rossz szót nem szólaló nagynéném s szerzetes nagybátyám is ott van már az égben. Immár együtt édesapámmal és édesanyámmal. Tőlük tanultam meg, hogy adni jobb, mint kapni. Csíksomlyó árnyékában nekik köszönhetem, hogy egy vérlázítóan aljas és embertelen rendszer nem tett ateistává, istentagadóvá, mert mindig haza kellett jönni, s a hazafelé vezető úton be kellett menni Mária lábaihoz, ahol mindig életet lehel arcunkra a csoda. Az a csoda, amelyben mindig megtörténik a Karácsony. Elhozta nekünk azt az ácsfiút, aki egyetlen tanításával a feje tetejére állította a világot, s amellyel azóta sem tud mit kezdeni az emberiség: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Eljövetelének, a megváltásnak ezek az örökkön felettünk lebegő szelíd szavai, ez a könnyűnek tűnő mondat jelenti a kezdetét és a végét. Enélkül, lassan ugyan, de biztosan, a semmi felé vergődik az emberiség s kies sártekénk. Egyedül talán karácsony körül, amikor a világ legsötétebb napjaiból a fény felé fordul életünk, akkor szeretjük úgy felebarátainkat, mint önmagunkat. Talán.
1949. December. Szent Karácsony ünnepe. A hó. A fehérség. Apám megőszült haja. Legelső vizuális élményem, amelyre világosan emlékszem. Az embermagasságú hótorlaszok között egy hatalmas, fekete csizma mellett botladozom. A ragyogó fehérségben vezetnek, visznek, vonszolódunk, megyünk a Jézuska jászlához. Ott áll az új templom oltára mellett. A templomot pár héttel letartóztatása előtt, pünkösd táján szentelte fel boldog emlékezetű Márton Áron püspök úr. És külön megáldotta édesapámat. Azt hiszem, Európának ezen a felén abban az időben nem volt divat a templomépítés. Az osztályharc meggyalázásának számíthatott egy ilyen tett. A templomot építészmester apám vezetésével építette fel szülőfalum népe az iskola mögötti dombra. Az iskoláról egy aktivista parancsára a keresztet már letörték. A templom tornyára apám tette fel. A templom és az iskola most is ott áll a falu mögötti dombon. Ott nyugszik József. Mellette Mária is immár. Édesapám és édesanyám.
