Micsoda a halandó? – szíven üt mindannyiunkat a zsoltáros nagy kérdése. A válasz, ha a mostani körülményeket figyelembe vesszük: nem sok a halandó. Mert sajnos azt kell megtapasztalnunk, hogy igen kicsik, semmik, jelentéktelenek vagyunk mi, emberek.  Olyan lényegtelenek a terveink, vágyaink, vagy az, hogy mit szeretnénk, és mit nem. Azok a tervek, amelyekbe rengeteg energiát fektetünk, azok a célok, melyeket mindenképpen el akarunk érni, vágyak, melyek meghatározzák az egész életünket, ha nagyban vizsgáljuk a dolgokat, nem jelentenek igazából semmit.

Mert hát gondoljunk csak bele. Mennyi mindent terveztünk még a tavalyi év folyamán 2020-ra. Terveztünk hét országra szóló lakodalmat, családbővítést és keresztelést, bizakodó szívvel reméltük, hogy sikerül idén leérettségizni, egyetemet befejezni, munkahelyet váltani. Spóroltunk, hogy egy jobb autóra cserélhessük a régit, vagy egy nagyobb lakásba költözhessünk. De az is lehet, hogy idénre álmodtuk meg életünk eddigi legtökéletesebb nyaralását.

Terveztünk, álmodtunk, kívántunk, akartunk. De egy pillanat alatt felülírt mindent a szükségállapot. Mi minden elmaradt, ami egyébként meghatározta volna ezt az évünket: konfirmációk, esküvők és keresztelők, költözések és nagyobb befektetések. Átszerveződtek szülések és születések, munkahelyi programok, mindennapi rutinok.  A Szent György Napok is elmaradnak, és a Marosvásárhelyre tervezett Egység Napja is. És ki tudja, mi lesz abból az érettségiből, államvizsgából, lediplomázásból?

Spórolni még mindig spórolunk, de most már nem egy új autóra, vagy egy egzotikus nyaralásra, hanem arra, hogy az előre látható gazdasági válságot túléljük... Nem csoda, ha sokan úgy érezzük, hogy március óta az életünk derékba tört. Túl semmi volt és túl gyenge ahhoz, hogy fennmaradjon a víz színén.

És valóban, ha körülnézünk egy kicsit ebben a világban, tényleg felsóhajthatunk: hát micsoda az ember? Milyen parányi a hatalmas óceánokhoz és égbe nyúló büszke hegyekhez képest. Csupán egy porszem a tengerpart végtelen homokján. Vagy ha az univerzumot kémleljük, ha a csillagok rengetegét nézzük, ha belegondolunk a galaxisok rendszerébe, mely itt van körülöttünk olyan messzeségekben, hogy fel sem merjük fogni, tényleg azt érezhetjük, hogy kicsik, semmik, jelentéktelenek vagyunk. És ez könnyen elkeseríthet bennünket. Talán arra sarkallhat, hogy törődjünk bele a helyzetünkbe, adjuk fel a harcot...

De én úgy gondolom, hogy Isten, mikor rád és rám tekint, mégis azt mondja: „Nem vagy te kicsi, hanem ellenkezőleg: te óriási vagy mindezekhez képest!” Mert igazán elképesztő, hogy több százmilliárd csillag van a galaxisban, és több mint százmilliárd galaxis van az univerzumban, de van, ami ennél még elképesztőbb! Az, hogy több mint harminchét billió élő sejt van a testedben, élő sejtek, mindegyik egyedülálló a maga módján, és bámulatosabb, mint az élettelen csillag. És ebben a fizikai testedben, mely oly tökéletesre volt kigondolva és megalkotva, benne van a lelked. Van eszed és akaratod. Tudhatsz, szerethetsz, választhatsz. És az egész teremtett világban te, ember, hasonlítasz leginkább Isten tükörképéhez! A legnagyobb hegy nem tudhat, nem ismerhet, de te igen! Az óceán, bármennyire is hatalmas, nem vágyhat, nem szerethet, de te igen! A galaxis, melyet ésszel fel nem foghatsz, nem választhat, de te igen! És hinned kell, hogy te akkor is leszel, ha ezek körülötted mind elmúlnak, mert Isten már akkor elgondolt téged, amikor megteremtette az eget, a földet és benne mindeneket. És akkor is rád gondolt, amikor egyszülött Fiát elküldte, hogy megmentsen, és örök élettel megajándékozzon.

Lehet, hogy fizikailag tényleg kicsinek érezzük magunkat, főleg most, amikor otthonainkba bezárkózva, terveinkről szomorú szívvel lemondva, betegségtől és haláltól rettegve azon töprengünk, hogy vajon, mit hoz a holnap. De lelkileg óriásiak vagyunk, mert az Istenéi vagyunk! Ő törődik velünk, gondja van ránk, tenyerén hordoz! Ezt életünk legnehezebb perceiben se feledjük el!

Marosi Tünde