Persze szó sincs arról, hogy elégedett mosollyal hátra lehetne dőlni s kijelenteni, hogy a nemrég még súlyos kudarcra utaló előjelek ellenére mégis miénk a győzelem. Azt azonban már senki sem vitathatja el sem a kezdeményezőktől, sem az aláíróktól, hogy ritka nehéz és már-már kilátástalan csatában végül diadalt ünnepelhetnek. Még akkor is, ha csak az egyik feltétel, a kézjegyek száma teljesült, az országok közötti eloszlás kritériuma még ott tornyosul a kezdeményezés előtt. Ez továbbra sem ad okot a derűlátásra. Feladni azonban nem szabad, főképp, hogy a határidő meghosszabbítását illetően elég nagy esély mutatkozik arra, hogy Brüsszel ez alkalommal a józanság pártján áll majd. Az mindenképp biztató jel, hogy az SZNT-nek már jelezték, megértik a szignógyűjtés körüli, elsősorban a járvány okozta nehézségeket, és e hónap közepén nagy eséllyel a halasztásról születik majd döntés. Bízzunk ebben.

Az emberfelettinek is beillő megvalósításoknál az eredmény mellett általában a hogyanok és a miértek is izgalmasak. Az aláírásgyűjtés utolsó heteit, főként a véghajrát, végigkövette a magyarázatkeresés, mi történt, hogy az addigi lassú és egyre inkább a bukással fenyegető gyűjtés egy adott pillanatban már versennyé vált. Gyakran olvashattuk a napokban, hogy Klaus Iohannis államfő minősíthetetlen hangnemű magyarellenes kirohanásai adtak nem várt lendületet a kezdeményezésnek. Több helyről is érkezett olyan vélemény, hogy a „Iohannis-jelenség” idézte vihar vezetett végül az egymillió online aláíráshoz. Noha az nehezen tagadható, hogy az államfő olcsó, de annál veszélyesebb nacionalista megnyilvánulásai, majd az azt követő lavina kellően erős visszatetszést váltott ki a magyar közéletben, de nehezen hihető, hogy ez volt az alapvető katalizátor. A legfőbb tolóerő ez esetben nagyon úgy tűnik, az a pártérdekeket és ideológiát is felülírni képes összefogás volt, melyhez hasonlót sajnos igen ritkán tapasztalhatunk.

Éppen ezért a kezdeményezés sorsától függetlenül annyi minden kétséget kizáróan megállapíthatunk – és ez egyben őszinte örömre is okot ad –, hogy a magyarság minden torzsalkodás, belső harc, esetenként a legközönségesebb gyűlölködés közepette sem veszítette el teljesen józanságát és önvédelmi ösztönét, képes összezárni, új nemzeti egységet felmutatni, végérvényesen vesztesnek tűnő helyzetből is talpra állni és győzni. És ez akkor is hatalmas fegyvertény, ha a kezdeményezés végül elsüllyed az EU-s döntéshozatal bürokratikus útvesztőiben, vagy halasztással együtt sem sikerül megugrani az országok közötti eloszlás gátját. Vörösmarty Mihály szavaival élve „ez jó mulatság, férfi munka volt!”