1945. május 9-én, amikor a náci Németország képviselői a berlini szovjet főhadiszálláson is aláírták a kapitulációt, a román vezetők számára úgy tűnhetett, hogy országuknak ismét a jó oldalon sikerült befejeznie a háborút. A román csapatok ugyanis már több mint nyolc hónapja a szövetségesek táborát erősítették, a szovjet hadsereg mellett küzdve végig a Magyarországért és Csehszlovákiáért folyó harcokat. Ráadásul 1945 márciusában Mihály király – engedve a román kommunisták és a szovjetek nyomásának – kommunista dominanciájú kormányt nevezett ki Bukarestben, ami megnyitotta az utat a román közigazgatás Észak-Erdélybe való visszatérése előtt is. A román politikusoknak azonban csalódniuk kellett. A szövetségesek ugyanis legyőzött ellenségként tekintettek Romániára, és úgy is kezelték az országot.
Pedig Bukarest egészen a versailles-i berendezkedés 1939–40 fordulóján bekövetkezett összeomlásáig Nagy-Britannia és Franciaország stabil támasza volt a régióban. Ez azonban kevésnek bizonyult, mivel a két világháború közötti időszakban Besszarábia miatt végig rossz volt a szovjet–román viszony, 1941. június 22-én pedig Románia is csatlakozott Németország „antikommunista keresztes hadjáratához” a Szovjetunió ellen. A Romániát ekkor ténylegesen vezető Ion Antonescut kettős cél vezérelte: a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján a szovjetek által 1940 nyarán megszállt Besszarábia (és Észak-Bukovina) felszabadítása és egy jobb pozíció elfoglalása a német „új rendben”. Románia ugyanis sohasem mondott le a második bécsi döntéssel Magyarországnak visszajuttatott Észak-Erdélyről, és akkor is ez lebegett a román politikusok szeme előtt, amikor a Kaukázusig nyomultak előre a román csapatok, s akkor is, amikor Sztálingrád után fordult a kocka, és már csak idő kérdése lett a német vereség.
A román elit ugyan nem tudta megismételni az 1918-as bravúrt – Besszarábia és Erdély egyidejű megszerzése –, és komoly veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni, de a teljes katasztrófát sikerült elkerülnie. 1944. augusztus 23. után a Szovjetunió megszállta Romániát (csapatai 1958-ig állomásoztak a területén), hozzálátott az ország „szovjetizálásához”, és megtartotta az 1940-ben elcsatolt régiókat is, ugyanakkor Sztálin támogatta az Észak-Erdélyre irányuló román igényeket a másik vesztessel, Magyarországgal szemben. Ez pedig némi kompenzációt jelentett Nagy-Románia maradéktalan visszaállításának elmaradása miatt (Bulgária is megtarthatta Dél-Dobrudzsát).
A mérleg tehát vegyes, ami a Győzelem Napja romániai felidézésében is tükröződik. 1989 előtt a legfontosabb román nemzeti ünnep az augusztus 23-i kiugrás („társadalmi és nemzeti, antifasiszta és antiimperialista forradalom”) napja volt, de május 9-én is megemlékeztek az antifasiszta erők győzelméről. Ceaușescu alatt elsősorban a kommunisták szerepét és a román hadsereg 1944–45 közötti – a háború lezárását meggyorsító – tevékenységét emelték ki. 1990 után azonban december elseje lett az új nemzeti ünnep, a második világháború időszakának és befejezésének értékelése pedig azonnal viták kereszttüzébe került. A fő témákat – a már korábban is gyakran instrumentalizált észak-erdélyi magyar „rémuralom” mellett – a romániai holokauszt, Antonescu marsall szerepe és a rehabilitálására irányuló törekvések, valamint a szovjet megszállás és berendezkedés alkotta. A szovjetekkel kapcsolatos sérelmi diskurzusnak különös aktualitást biztosított az 1991 után újra megnyílni látszó besszarábiai/moldovai kérdés is. Noha jelenleg a román politikusok – Oroszország és több más kelet-európai ország mellett – május 9-én emlékeznek meg a Győzelem Napjáról, ezt általában összekapcsolják az „Európa-nappal” (Robert Schuman 1950. május 9-i nyilatkozatának évfordulójával), valamint egy korábbi fontos eseménnyel, az Oszmán Birodalomtól való függetlenség 1877. május 9-i kimondásával.
Zahorán Csaba (horizontok.hu)
