A szakemberek a téma kapcsán figyelmeztetnek: csak a tudatos emberek képesek a változásra, ők meg fogják érteni, hogy az élet azért adatott meg nekünk, hogy a külső és belső világunkat széppé tegyük. A nem tudatosak számára bármilyen változtatási szándék olyan lesz, mint az újévi fogadalmak: hevesen égő, füstté váló szalmaláng. És ahogy a járványtól való félelem megszűnik, esetleg már meglesz a koronavírus elleni oltás, el akarjuk majd felejteni ezt a kellemetlen időszakot, be akarjuk pótolni a kimaradt élményeket, és a régi életünket akarjuk majd élni.

Mielőtt próbálunk leállni vagy legalábbis alacsonyabb tempón pörögni, fontos tisztázni, hogy mi hajt minket.

Egy felső vezetőként dolgozó férfi azzal kereste meg kezelőorvosát, hogy időnként szédül, és ilyenkor a járása is bizonytalanná válik. Emiatt egy üzleti útját is kénytelen volt félbeszakítani. Panaszait kivizsgálták, de semmilyen testi okot nem találtak. Aztán a hónapokig tartó beszélgetések során fény derült a háttérben rejlő szorongásra.

Ő maga is csodálkozott: mitől szoronghat egy munkájában sikeres, szerető családban élő fiatalember? A magyarázatot később szintén ő fogalmazta meg: egy cápához hasonlította magát. Valahol azt olvasta, hogy a cápa csak úgy tud elég oxigénhez jutni, ha állandóan úszik, mert így rengeteg friss víz áramlik át a kopoltyúin. Azt érezte, hogy neki is folyamatosan „úsznia”, pörögnie, dolgoznia kell. A szabadság alatt sem bírja egy-két napnál tovább munka nélkül, meg kell néznie a munkahelyi e-mailjeit, és a sürgősebb dolgokra is reagálnia kell.

Talán nem mindannyian szorongunk, de az évek alatt egyre jobban kimerülünk, és ebbe idővel akár bele is halhatunk. Úgy, mint a halászok által befogott és éjszakára a nyílt tengeren, egy szűk, víz alatti ketrecbe zárt cápák. Igaz, mi nem abba pusztulunk bele, hogy nem mozoghatunk, hanem hogy túl sokat pörgünk, s közben nem keveset stresszelünk. Aztán jön a szívinfarktus vagy a szélütés...

Mi az, ami hajt és nem enged megállni? Legerősebb hajtóerőink gyökerét mindig a lelkünk mélyén érdemes keresnünk: innen származnak legmakacsabb kényszereink is, amelyek nem engednek pihenni.

Lehet az ok például valamiféle bizonyítási vágy egy olyan szülő felé, akinek sosem tudtunk igazán megfelelni. Biztosan hallottunk már ilyet hölgy ismerőseink szájából:

„Az apám fiút szeretett volna...”, így most csapkodok, vergődöm, mert jobb akarok lenni a férfi munkatársaimnál. Vagy találkoztunk már olyan fiatal férfiakkal, akik kissé csalódottan mesélik: „Az apám mindenáron azt akarta, hogy orvos legyek, de nem bírtam az egyetemet. Most meg itt hajtok, hogy lássa: képes vagyok a kezemben tartani az életemet.”

Manapság a párkapcsolatban élő férfiak számára az egyik legnagyobb stresszfaktor az, hogy úgy érzik: a társuk elvárja, hogy minél több pénzt vigyenek haza, biztosítsák a család megélhetését. Ha jól megnézzük, itt is egy számunkra fontos személy iránti megfelelési vágyról van szó. És ezekkel a kényszerekkel együtt nehéz lesz lassítani!

Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa

(folytatjuk)