Nézem ismerőseim emlékeit, amelyeket szekrényeik üvegfala óv sérüléstől, felejtéstől. Nekem ugyan nincs ilyen apró emlékeket tároló üveges szekrényem, de az emlékeztető – egyébként jobbára értéktelen – tárgyak nálam is védelmet és tiszteletet élveznek.
Azt hihetné az ember, hogy ezeket mintegy kiállításra és hivalkodásra tenné ki a tulajdonosuk. Meggyőződésem, hogy nem. Nem így van. A porcelán táncosnő valaki olcsó ajándéka. Ez a Valaki első diákkori szerelme volt. Amikor a zsebpénzt is magunknak kellett megkeresnünk. A dohányszelence mit keres itt? Ez bizony szeretett nagybácsimra emlékeztet, és ha ránézek, testes alakja és örökös dohányillata egyszeriben előugrik.
Ez aztán igazán nem illik ide: egy színházi bajusz. Mennyit játszottunk ünneplésre megjelent rokonságnak a szomszéd fiúval és húgával rögtönzött drámát, ami csakis a vetélytárs halálával végződhetett, s ehhez elmaradhatatlan volt édesapám gombászó tőrje is. Az szintén itt árválkodik... Emlékeink egymásba fűződő során előtűnik a bábszínházunk, szintén családi szórakozásra emlékeztetőn.
Az igazi kincsesbánya a padláson volt, ahova „bizalmas” dolgokat megbeszélni gyakran felmentünk öcséimmel és Tyutyuval. Húgát, a cserfest lenn hagytuk, mert erősen pletykalány volt. Nem tudott titkot tartani.
Óh, a padlás. Azt nem lehet elfelejteni, mert a nagy utazóbőröndöt felnyitva a rég kiselejtezett ruhák sajátos, dohos szagukkal a nagy farsangi megmutatkozás idejét idézik. Édesanyánk régi kalapja, a nagy kék sálja és csak a régi filmekből ismert, egykor divatos ünneplőruha gazdag választéka volt a „rengeteg zsiványainak” megjelenítéséhez.
A tárgyi emlékek csak annak értékesek, akit emlékeztetnek. Milyen szomorú ezeknek megsemmisülése a halállal. Közeli, távoli rokonok számára ezek már rég eldobandó kacatok voltak, most szerettünk elmúlásával emlékeit is átadjuk a végleges felejtésnek. És kiürül az üvegajtós szekrény, előbb-utóbb a padlás is, mert az ott évtizedek óta tárolt holmik szeretett nagyapánk halálával megőrző-gyűjtő hobbija is meghalt. És ugyan biza, mi szükségünk van arra a patikai felszerelésre, amelyet vénkisasszony rokonunk hordatott fel valamikor a patikája felszámolásával?
Van abban valami, talán egyfajta kegyetlenség, ahogy könyörtelenül felszámoljuk mindazt, ami emlékeztet az elhunytra. „Az élő az élőkkel, a halott a halottakkal” – mondják. És az addig becsben tartott tárgyak egyszerre ízléstelen tucattermékek, rég divatjamúlt ruhák. A halott viselt ruhái az utcai fehér tárolóba kerülnek. Aki majd viselni fogja a halott „adományát”, hiszen szinte még új, nem fogja ismerni eredetét.
