Az első világháború végére az antanthatalmak eldöntötték, hogy olyan békét kényszerítenek ellenfeleikre, amely hosszú időre biztosítja majd a győztesek fölényét Európában. Németországot és szövetségeseit így nemcsak jelentős háborús jóvátétel megfizetésére kötelezték, de egyes területek átadására, hadiiparuk, illetve hadseregük leszerelésére is. A soknemzetiségű nagyhatalmak esetében – mint amilyen az Osztrák–Magyar Monarchia vagy az Oszmán Birodalom volt – a nemzeti önrendelkezésre hivatkozva és a nemzeti közösségek függetlenségi törekvéseire támaszkodva darabolták fel a történelmi-gazdasági- kulturális egységeket. Ezt a szándékot tükrözte a Magyarországnak diktált békeszerződés is.
A magyar békeküldöttség
A magyar békedelegációt 1920 januárjában hívták Párizsba, nyolc hónappal azután, hogy a nagyhatalmak megegyeztek Közép-Európáról.
A magyar küldöttség gróf Apponyi Albert vezetésével komoly memorandumokkal, térképekkel, statisztikákkal felszerelve érkezett, s megpróbálta menteni a menthetőt.
Kezdetben amellett érveltek, hogy Magyarország természeti, földrajzi, gazdasági és politikai egység, később legalább a többségében magyarok lakta területeket próbálták megvédeni, népszavazást kérve a hovatartozásról, a magyar álláspontot tartalmazó dokumentumokat azonban nem vették figyelembe. (A soproni népszavazásra 1921 végén a lakosság fegyveres lázadásának hatására került sor.)
A végső döntések többségét valójában már 1919 nyarán meghozták a nagyhatalmak.
Magyarország új határai
A győztes hatalmak a Monarchia, illetve főképpen Magyarország rovására elégítették ki szövetségeseik, köztük a térségben létrejött új államok igényeit. A területi rendelkezések megdöbbentőek voltak, az ország területe az addigi 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezer km2-re csökkent, ezzel Magyarország a területe kétharmadát (Horvátországgal együtt 71 százalékát) elvesztette:
– Erdély és jelentős területek Magyarország keleti részéből (Partium), a Bánság keleti része és az Alföld egy része Romániához
– a Felvidék, a Csallóköz és Kárpátalja Csehszlovákiához került
– északon Szepes és Árva megyéből mintegy 500 km2 területet Lengyelország kapott meg
– délen a Szerémség, Bácska és a Bánság nyugati része, valamint a Muraköz az újonnan alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került, ugyanezen Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett az 1102 óta a magyar korona fennhatósága alá tartozó Horvátország is
– a magyar koronához tartozó Fiume kikötőváros rövid önállóság után a horvát Isztriával és Zárával együtt Olaszországhoz került
– nyugaton a Felsőőrvidék Ausztriához került.
Népszavazást a nagyhatalmak egyetlen esetben hagytak jóvá: 1921-ben Sopron és a környékbeli falvak a Magyarországhoz tartozást választották. Ezzel nyerte Sopron a leghűségesebb város – civitas fidelissima nevet.
A határkijelölés
A békediktátum következtében a nemzetiségi területek mellett sok, magyarok által lakott terület is elveszett. Az új határokat elvileg a Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti önrendelkezés elve alapján jelölték ki, ám a valóságban az utódállamok stratégiai, gazdasági, közlekedési és egyéb szempontokra hivatkozva az etnikai elv ellenében érvényesítették igényeiket. Az új határral párhuzamosan futó út- és vasútvonalakat elcsatolták, így a közlekedési vonalak mentén
élő magyar népességet is elszakították hazájától.
Noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni egyértelműen etnikai határt, mégis, a Felvidék déli részén és a Csallóközben körülbelül egymillió, a Partiumban körülbelül hatszázezer, a Délvidék északi részén közelítőleg százezer magyar lett idegen állam polgára. A határkijelölés embertelenségét tükrözi, hogy az új államhatár kb. kétszáz települést kettévágott.
Demográfiai következmények
A Magyar Királyság lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent, és mintegy 3,3 millió magyar rekedt az új magyar állam határain kívül. A békekonferencia azon elve, hogy az idegen anyanyelvűek aránya az új határok között elenyésző legyen, propagandaszólam maradt.
Az 1910-es népszámlálási adatok szerint a Csehszlovákiához került 3,5 millió lakosból egymillió volt magyar (30 százalék), negyedmillió német (7,5 százalék), több mint négyszázezer pedig ruszin (12 százalék). A Lengyelországnak jutott piciny területeken az ott élő huszonháromezer főből kétszázharminc magyar, négyszáz német és nyolcezer-háromszáz szlovák anyanyelvű élt (összesen a lakosság 38 százaléka); Románia öt és negyedmillió polgárral gyarapodott, amiből egymillió-hatszázhatvanezer (31,6 százalék) volt magyar, bő félmillió (10 százalék) pedig német. A délszláv államalakulat Horvátországgal együtt több mint négymillió lelket számláló lakossággal gyarapodott. Horvátország nélkül, azaz a közvetlenül Magyarországtól elcsatolt területeken másfél millió polgár fölé terjesztette ki hatalmát, közülük négyszázötvenezren vallották magukat magyarnak (30,2 százalék) háromszázezren (20 százalék) németnek, mellettük bő negyedmillió lakos (18 százalék) vallotta magát egyéb (nem szerb vagy horvát) anyanyelvűnek. Ausztria csaknem háromszázezer polgárt nyert, amiből huszonötezer (9 százalék) magyar, negyvenháromezer (15 százalék) pedig horvát nyelven beszélt.
Az elcsatolt területeken az új rezsimek megbízhatatlannak tartották a korábbi, többnyire magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki réteget, és sokukat elbocsátották. Nagy részük az 1920-as években Magyarországra települt át. Megközelítőleg négyszázezer magyar menekült az utódállamokból az anyaországba, családok ezrei kényszerültek átmenetileg vagonokba, s laktak éveken át nyomorúságos körülmények között.
További rendelkezések
A trianoni béke Magyarország megcsonkítása mellett tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát, továbbá háborús jóvátétel fizetésére is kötelezte Magyarországot. Ennek pontos összegét csak 1923-ban határozták meg 200 millió aranykoronában.
A békeszerződés katonai előírásokat is tartalmazott, azzal a céllal, hogy alkalmatlanná tegye Magyarországot a katonai fellépésre. A rendelkezés a haderőt harmincötezer főben maximálta, és megtiltotta az általános hadkötelezettség bevezetését. A szerződés megtiltotta vezérkar felállítását, hadsereg- és hadtestszintek megszervezését. A fegyverzet terén 40 250 puskát, 525 géppuskát, 140 aknavetőt és 105 tüzérségi löveget engedélyezett, páncélozott járművek, hadihajók, repülőgépek és más korszerű fegyvernemek felállítását azonban megtiltották. A dunai flottilla összesen három felderítő századdal rendelkezhetett. A további, részben szintén katonai szempontokat tükröző intézkedések közé tartozott például az is, hogy Magyarországon nem épülhetett vasút egynél több sínpárral.
Az ország védelméhez szükséges fegyveres erőt a háborút követő években az úgynevezett „rejtett alakulatok” biztosították: a belügyi, illetve a pénzügyi tárcához tartozó vámőrség, a csendőrség, a határőrség, a folyamőrség és a rendőrtartalékok.
A nagyhatalmak az élelmiszer- és szénszállítások leállításával, végső esetben Magyarország újabb megszállásával zsarolták a kormányt, amely csak a magyar szempontból fontos vállalások hatására döntött úgy, hogy elfogadja a békeszerződést.
A gyásznap
A szerződést a lényegében erre kinevezett – és további politikai szerepet nem is vállaló – Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írták alá 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon-kastélyban.
A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe. Ez volt az egyetlen magyar törvény, amely fekete keretben jelent meg.
A magyar társadalmat sokkhatásként érte a döntés. A béke aláírásának napja gyásznap lett Magyarországon, félárbócra engedték a zászlókat, megállt az élet, mindenki gyászolt. Az országban egyetlen politikai erő sem fogadta el a kialakult határokat, a béke revíziójának, azaz felülvizsgálatának igénye – amelyre a nagyhatalmak, ha homályosan is, de ígéretet tettek – a teljes magyar társadalom követelése volt.
Kisebb határmódosítások
1920 júniusában, mindössze két héttel az új határok meghúzását követően visszakerült Magyarországhoz Hollóháza. Magát a települést Csehszlovákiának ítélték, a porcelángyár azonban Magyarországon maradt. A gyártulajdonos Károlyi család közbenjárására jöhetett létre a határkorrekció.
1920. augusztus 1-jén az őrségi Kerca határőrei a két falu felkelt népével összefogva kiűzték a szomszédos Szomoróc községet megszálló szerb–horvát–szlovén csapatokat. A fegyverrel kinyilvánított akarat eredményeként – hosszas tárgyalás után – 1922. február 9-én Szomoróc visszatérhetett Magyarországhoz. (A két falu 1943-ban Kercaszomor néven egyesült.)
Az Ausztriának ítélt nyugati területen Vas vármegye szombathelyi járásában kitört zendülés nyomán tíz határ menti, németek és horvátok lakta falu – Alsó- és Felsőcsatár, Horvátlövő, Kis- és Nagynarda, Ólmod, Pornóapáti, Szentpéterfa, Német- és Magyarkeresztes – egy osztrák fennhatóság alatt megtartott népszavazás után 1923. január 10. és március 9. között átkerült Magyarországhoz. Szentpéterfa ezzel kiérdemelte „a leghűségesebb magyar község” címet.
Sopron az 1921-ben tartott népszavazás alapján a Magyarországhoz tartozás mellett döntött, ezzel néhány környező település is Magyarországhoz került. Sopron a döntésért a „leghűségesebb város” (civitas fidelissima) címet érdemelte ki.
Nagylakon különleges helyzet alakult ki. Miközben a települést Romániához csatolták, a környékén található tanyák, a vasútállomás és a kendergyár Magyarországon maradt. A kendergyár lentelepe Romániához került, így a munkások a határon át jártak dolgozni. 1922. február 26-án a lentelep és a környező szántók Magyarországhoz kerültek, cserébe Mezőhegyes környékén egy ugyanakkora területet Romániának ítéltek.
Egy szatmári falu, Zajta a békeszerződés szerint Romániához tartozott. Gaál Lajos helyi iskolaigazgató, kántortanító észlelte, hogy a kihirdetett szerződés és a megállapodáson megrajzolt térkép nincs összhangban. A román katonaság nem hagyta el a Magyarországnak ítélt községet. Gaál konspiratív úton lépett kapcsolatba a magyar hatóságokkal, s így az iskolaigazgató diplomáciai készségének, kitartásának és lelkierejének köszönhetően a falu visszakerült Magyarországhoz.
Rácz András és Foki Tamás
(Trianon 100)
.jpg)
