A szakemberek szerint ugyanúgy, mint előtte. Hacsak némi tudatossággal nem vesszük figyelembe azokat a mozgatórugókat, amelyek hajtottak, pörgettek, kényszercselekvésekre késztettek a bezártság több hónapos időszaka előtt. „Ha boldogok akarunk lenni, akkor legyünk” – ajánlotta Lev Tolsztoj orosz író. Jelen lenni, csendben lenni, létezni, mindig csak a mai napot, a pillanatot megélni – és ez igazi művészet.
Mit tegyek, hogy elfogadjanak? – tesszük fel gyakran a kérdést magunkban. És annyi mindent képesek vagyunk megtenni azért, hogy átélhessük, hogy ránk mosolyognak az emberek, és azt jelzik felénk: „Igen, rendben vagy.” És közben nem vagy rendben, mert létfontosságúvá vált számodra a saját teljesítményed, és az, amit erről mások gondolnak. Ez újabb és újabb feladatok teljesítésére sarkall, a kellemes érzés gyorsan elillan, és hajtasz tovább, pörögsz, nincs megállás.
Van még egy dolog, amely szintén a háttérben lehet: gondolkozzunk el azon, hogyan bírjuk a csendet! Ha megállunk, akkor ugyanis csend lesz. Sokak otthonában állandóan szólnia kell valaminek: a minden szobába és már a konyhába, esetleg a zuhanyzófülkébe is beszerelt televíziónak vagy legalább a rádiónak. Egy fiataltól hallottam nemrég, hogy már nem bírja, hogy két napja elromlott a zenelejátszójának a fülhallgatója, ma már muszáj vennie egy újat hozzá.
Merünk-e egyedül maradni a saját gondolatainkkal, vagy állandóan mások társaságát keressük, netán valamilyen tevékenységbe menekülünk? De mi elől is menekülünk? Melyek is azok a rettenetes gondolatok, amelyekkel annyira félünk szembenézni, hogy állandóan elfutunk előlük?
A karantén csak egy keret, egy gondolkodásra, a dolgok újraértékelésére késztető üvegbúra volt. Az is világossá vált számomra, hogy nem a keret miatt élek így vagy úgy, hanem az időnként változó keretekben igyekszem elmélyíteni a nagy döntéseimet.
Sok mindenre jó volt az elszigetelődés időszaka (bárcsak így maradna, múlt időben!): mélyítette a hitemet Istenben, tudatosította a véges, emberi mivoltomat, erősítette a családi összetartozást, de lehetőséget adott arra is, hogy képezzem magam a szakmámban, hogy végre elolvassam azokat a könyveket, amelyeket már régóta terveztem, hogy olyan képességeket fedezzek fel magamban, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam.
Hogyan tudnánk az újrainduló pörgésből kikapcsolni? Gondolom, már többen kerestük valahol magunkon kívül a megfelelő gombot, de nem találtuk. Mert a változás belülről indulhat, de külső segítség kell hozzá.
Szükségünk van annak a Teremtőnek az elfogadására, aki kétségtelenül jól ismer minket és a gyengeségeinkkel együtt elfogad. És aki biztosít a gondoskodásáról is, és ekképp oldja aggodalmainkat. Így aztán el tudunk menni nem csak egy, hanem legalább két, netán három hét folyamatos szabadságra úgy, hogy nem nézzük meg a munkahelyi e-mailjeinket, és még a mobilunkat is ki merjük kapcsolni.
Jó lenne, ha a világjárvány és a körülötte szövődő nagy felhajtás nyomán beismernénk, hogy az elbizakodott, csak emberi tudásra és technikai vívmányokra építő világunkból ablakot kellene nyitnunk a transzcendens világ felé.
Jó lenne, hogy a jövőben a családunk, barátaink, támogató közösségeink ne mindig az utolsó helyre kerüljenek, mert amikor baj van, amikor minden összeomlik, csak ezekre számíthatunk. És arra a bizonyosságra, hitre, hogy Isten tenyerében vagyunk, és Ő az ura az életnek és a halálnak is!
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye Családpasztorációs Központjának munkatársa
.jpg)
