A mai Székely Mikó Kollégium 1859-ben történt létesítésével megvalósult a háromszéki tanulni vágyó fiúk évszázados álma, hogy végre szülőföldjükön végezhessék középfokú tanulmányaikat. Lányok számára azonban a középfokú középiskolai oktatás lehetősége még a következő évtizedekben sem adatott meg Háromszéken, de még Székelyföldön sem.
Az 1874-ben létesített polgári leányiskola az elemi iskolai rendszernek csupán kiegészítője volt, a nők számára nem adta meg a felsőbb szintű tanulás lehetőségét. A kollégium elöljárósága így nem csupán elvi pedagógiai meggondolások alapján kezdett foglalkozni a koedukációval, hanem a kényszer is erre az útra terelte.
Az 1909–10-es tanévtől kezdődően egyes fiúosztályokba magántanulóként néhány lányt is felvettek, sőt, engedélyezték az óralátogatást is. Henter Margit volt az első érettségiző lány 1914-ben, őt 1916-ban Péter Mózes volt igazgató lánya, Péter Jolán követte, 1917-ben pedig Künnle Dóra, aki a helyi hadikórházban önkéntes ápolóként szerzett érdemeket. A korabeli erkölcsi korlátokat viszont nehéz volt áttörni. Hiába gondoskodott a tanári kar arról, hogy a lányok „a szünetekben a fiúktól elkülönítve tartózkodjanak”, hiába jelentette többször is a kollégium vezetősége, hogy a lányok „bejárása se erkölcsi, se tanulmány szempontból nincs káros hatással” a fiúkra, a minisztériumi biztost csak az nyugtatta meg, hogy az iskola „jövőre újabb leánytanulók részére az előadások látogatását nem fogja engedélyezni”.
Az 1920-as trianoni diktátumot csakhamar számos, a magyar nyelvű oktatás sorvasztását célzó rendelkezés követte. A nyelvhasználatról szóló törvények és rendeletek korlátozták az anyanyelv használatát. Bár az 1919-ben megkötött kisebbségi szerződés előírta az egyházi és az iskolai ügyekben „az erdélyi szász és székely községek helyi autonómiához” való jogát, de ez nem került be sem az 1923-as alkotmányba, sem az Anghelescu-féle közoktatási törvénybe. Az állam ezután teljesen felszámolta a magyar óvodákat, elemi népiskolákat, illetve a polgári, ipari és kereskedelmi iskolákat is. Ez történt városunkban is: az állam átvette a helyi elemi iskolát, a polgári fiú- és leányiskolát, a tanítóképzőt, engedélyezte viszont a magyar egyházaknak az állami támogatás és egyetemi képzés nélküli felekezeti oktatás megszervezését. Ez a feladat Csutak Vilmosra, kollégiumunk nagynevű tanárára és két évtizeden át igazgatójára hárult. Csutak múzeumigazgatóként is Sepsiszentgyörgy egyik központi szellemi vezetőjének számított a Trianont követő két évtizedben, előrelátó gondolkodásmódjával, nyughatatlan cselekvő temperamentumával tette magát halhatatlanná. Ő volt az, aki a Mikó szárnyai alá vette a bezárt középfokú iskolákat, biztosítva tanulóik számára a továbbtanulás lehetőségét. Mivel a tanítónőképző épületét államosították és román tannyelvűvé alakították, a magyar tannyelvű képzést 1922-re fokozatosan leépítették. A polgári fiúiskola beolvadt a Mikóba, a polgári leányiskola annak négyosztályos tagozatává alakult és a Bazárból a Mikó épületének földszinti osztályaiba költözött. (A Bazár ekkor a megyei törvényszék otthona volt.)
Az Anghelescu-féle oktatási törvény tiltotta a koedukációt, így Csutaknak számos egyéb, a minisztériummal szemben fennálló konfliktusa között ezzel is szembesülnie kellett. Az 1924–25-ös tanévben a kerületi tanfelügyelőség hat ellenőrzést tartott, a leggyakoribb kifogás minden egyéb mellett legtöbbször a koedukáció, ezen keresztül a polgári leányiskola fenntartása miatt hangzott el. Ez ellen Csutak előbb úgy próbált védekezni, hogy az épület földszinti részét elválasztotta az emeletitől, hasonlóképpen az udvart is két részre osztotta, meghagyva a lányoknak a hátsó kijáratnál levő részt. Csutak – tudván, hogy az adott körülmények között előbb-utóbb bekövetkezik a lányosztályok eltávolítása az épületből – egy különálló leánygimnáziumi épület és internátus létesítését kezdte fontolgatni, mely megszüntetné a Mikó-beli zsúfoltságot is. Elképzelését előterjesztette, a kollégium elöljárósága azt 1925 júliusában elfogadta, annál is inkább, mivel júniusban a tanfelügyelőség átiratában azt közölte az iskola igazgatóságával, hogy „a polgári leányiskola tanulói nem léphetnek be a fiúlíceum (a két világháború között a román megnevezés volt használatos a hivatalos magyar nyelvű fordításokban is) udvarára és szuterén helyiségeibe még azon célból sem, hogy ott étkezzenek”.
Az építkezéshez szükséges tőke megszerzésére Csutak irányításával gyűjtés indult. Az új iskola és annak internátusa Kós Károly tervei alapján készült el 1927-ben, illetve 1935-ben, Anghelescu oktatásügyi miniszter engedélyével. Kós Károly a Pásztortűz 1934. évi 11. számában egy beszélgetésben tért ki az építkezés történetére. Arra a kérdésre, hogy honnan szerezte Csutak Vilmos a szükséges pénzt, így válaszolt: „Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót.” A leánybentlakás tanulói részére, elkerülendő a fiúkkal való közös étkezést, a Mikó konviktusából szállították naponta az ételt, amelyet a lányok az épületben berendezett étkezdében fogyasztottak el.
Az 1940-es második bécsi döntés után az osztályok vegyes összetételűekké váltak, azonban a „bejáró” (ma: óralátogató) és az órákon való részvételre nem kötelezett magántanulóknak kötelezően az osztályterem első padjaiban kellett ülniük, a szüneteket nevelőnőjük felügyelete alatt egy részükre kijelölt teremben kellett eltölteniük.
Az 1941 és 1944 között érettségizett négy évfolyam tanulói között 18 óralátogató és 7 magántanuló lányt találunk. Az 1944-es újabb főhatalomváltás után az 1944–45-ös tanévben 14, 1945–46-ban pedig 15 lány jelentkezhetett érettségire.
Az 1946–47-es iskolai évtől kezdődően a lánytanulók már az egykori polgári fiúiskola épületében (ma a Mikes Kelemen Főgimnázium régi épülete) Zakariás Istvánné irányítása alatt a Református Székely Mikó Kollégium Leányfőgimnáziuma néven önálló intézmény diákjaiként végezték tanulmányaikat, mely az 1948-as tanügyi reform után több elnevezést viselve, Magyar Leánylíceumként folytatta működését. Már az előzmények miatt is szoros kapcsolat alakult ki a két iskola között, ami tanulmányi vetélkedőkben, közös tánccsoport létesítésében, diákösszejövetelekben, bálokban valósult meg. A Mikó Csúszdájában rendezett diákbálokba a bentlakó lányokat nevelőnőjük kettős sorba állítva kísérte el. Az érkező csapatot a fiúbentlakás tanulói „vonat”-nak nevezték el.
A koedukációs oktatást az ország összes középfokú tanintézményében az 1956–57-es tanévtől vezették be.
