Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs.
Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk,
gyülekezet, szolga, pap – senki sincs.
Legnagyobb hiányzó maga az Úr.
Áll még egy sírkő, zuzmóval takart:
kézdiszentkereszti Lázár Vilmos
üzeni föld alól a tört magyart –
csak annyit, mit egy jégverés kimos.
A torony galambok nélkül inog,
varjú, csókaraj cibálja gazul,
nem a kő, nem a bezúzott ikon,
itt az idő az, ami meglazult...
Fejünkre pók hull, égi vakolat,
Az orgonában szúette futam.
Nem énekel az sem, mi megmaradt.
Hát kit szeretsz itt s kit büntetsz, Uram?

Csíkszereda, 2002. június