A román történetírás szerint a vajdai tisztség az Erdélyben kialakult romanizált és a rómaiak kivonulása után (i. sz. 271) is itt maradt dák-római és az ebből kialakult román őshonos népesség tipikus intézményévé vált. A kenézségekbe szerveződött több kisebb helyi közösséget egybefogó, lokális hatalmú vajdák tisztsége a havaselvei és moldvai állam ugyancsak vajdának nevezett középkori vezetőjének tisztségével rokonítható.

Viszont a magyar történetírás elterjedtebb véleménye szerint az erdélyi szláv népesség nevezte így a föléjük rendelt királyi tisztségviselőt, és ez honosodott meg a magyar nyelvben is. I. István király a korábbi központosító folyamatból kimaradt erdélyi gyula legyőzése után Erdély élére egyik rokonát, Zoltánt nevezte ki, de a 14. századi krónikakompozíció nem nevezi vajdának, és bizonytalan, hogy ez a tisztség első előfordulásának tekinthető-e. Az ez utáni Árpád-kori erdélyi vajdák nevei az ünnepélyes kiállítású királyi oklevelek megerősítő záradékából, az ún. tanú-, majd méltóságnévsorából ismeretesek, de a puszta néven kívül ezekből semmit nem tudunk meg róluk. A tanúnévsor a királyi oklevelek kiállításánál ténylegesen jelen levő méltóságviselőket szerepelteti, ennek helyét a 12. század végétől a méltóságsor veszi át, amely az ország tisztségviselőit sorolja fel, függetlenül attól, hogy az oklevél kibocsátásakor ott tartózkodtak-e vagy sem. Ennek tudható be az, hogy míg korábban csak elvétve találkozunk az oklevelekben vajdák nevével, a 12. század végétől a vajdai tisztség betöltőit megszakítás nélkül ismerjük.

A tisztség megnevezését illetően kezdetben némi terminológiai bizonytalanság figyelhető meg: 1111-ben és 1113-ban a tanúnévsorok Mercurius princeps Ultransilvanust említenek, a 13. században pedig olykor bánnak (1261, 1265: banus) nevezik az Erdély élén álló királyi tisztségviselőt. A vajda (woyuoda) elnevezés a 12. század végétől mutatható ki (1176: Leustachius, 1199: Legforus), és ezentúl – az említett kivételektől eltekintve – végig ez maradt Erdély kormányzójának címe. (Az Árpád-korban ugyanez a terminológiai kiforratlanság figyelhető meg a magyar királyság egy másik különkormányzata – Szlavónia – élére ugyancsak a mindenkori magyar király által kinevezett bán megnevezésével kapcsolatosan. Az erdélyi vajdai és a szlavón báni tisztség hasonlósága azt mutatja, hogy Erdély külön kormányzatként történő megszervezése nem volt helyi sajátosság.) A tartományt a 13. században két ízben is az Árpád-házból származó hercegek kormányozták (a későbbi IV. Béla 1226–1235 között, a majdani V. István pedig 1257–1270 között), és emiatt olykor ducatusnak nevezték. István ifjabb király alatt pedig regnumként nevezik meg Erdélyt (1262–1270 között). Ekkoriban a vajdát a hercegek nevezték ki a terület élére.
 

Vármegyei ispánok

A vajdák már a 13. században a dél-erdélyi Fehér vármegye ispánjai is voltak, ezt az ispáni tisztséget a későbbiekben az alvajdák örökölték meg. Minthogy az észak-erdélyi ispánok a 12. században még szerepelnek a királyi oklevelek tanúnévsorában (a vajdák neve mellett, ugyanazon felsorolásban), valószínűsíthető, hogy a vajda joghatósága csak ezután terjedt ki Észak-Erdélyre. 1263-tól viselték a szolnoki ispán címet is, és így joghatóságuk Szolnok vármegye Erdélyen kívüli részeire (a későbbi Közép- és Külső-Szolnok vármegye területére) is kiterjedt. Emellett azonban a vajdák erdélyi hatásköre a székelyek és a szászok betelepítésével keletről jelentősen szűkült, és már csak a hét itteni vármegyére (Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Hunyad, Fehér, Küküllő) terjedt ki. Olykor Erdélyen kívüli vármegyék ispánjai is (a 14. században, megszakításokkal Arad vármegye ispánjai). A 15. század közepén, 1461-től állandó jelleggel a székely ispáni tisztséget is megkapták.

A vajdai tisztség története részletesebben az 1420-as évekig ismert, minthogy a magyarországi középkori okleveleket eddig jórészt közölték. Az erdélyi vajda a középkorban végig a magyar királyság egyik legfontosabb tisztségviselője, és mint ilyen, kezdettől fogva a többi országos méltóságviselővel együtt a királyi tanács tagja. Személyéről, kinevezéséről vagy leváltásáról a király maga döntött a belpolitikai erőviszonyok és bizonyára a királyi tanács javaslatainak figyelembevételével, magának a tartománynak ebbe beleszólása nem volt. A tisztségbe jutott vajdák az ország legvagyonosabb és legelőkelőbb, ám kivétel nélkül mind Erdélyen kívüli családjaiból származtak.

A 13. század végén a pártharcok a vajdai tisztség betöltésében is megmutatkoztak. Kinevezése után Kán nemzetségbeli László (1294–1315) hosszú ideig maradt meg a vajdai tisztségben, kisajátította a királyi jövedelmeket, a várak élére saját embereit nevezte ki. Noha megszerezte a koronát, megkoronázására valószínűleg azért nem kerülhetett sor, mert az egységes magyar királyság gondolata elevenen élt a kortársakban. 1315-ben bekövetkezett halála után I. Károly király (1301–1342) számára az Anjou-házbéli uralkodó első két vajdája, Debreceni Dózsa (1318–1321) és Szécsényi Tamás (1321–1342) hódította vissza a tartományt, aminek pacifikálása 1321-re be is fejeződött.

A vajdai tisztséghez (egykorú latin elnevezéssel: honorhoz) tartoztak a vajdaság területén található királyi váruradalmak. Ezek várnagyait, akárcsak a hét erdélyi vármegye ispánjait is, a 14. század elejétől a vajda nevezte ki familiárisai közül. (A familiaris a szabad állapotú, birtokos nemes megnevezése, aki általában valamelyik méltóságviselőnél vállal szolgálatot.) Ezek a királyi várak a következők voltak: Kecskés, 1319-től Küküllővár, Újvár, 1321-től Déva, Léta, Bálványos, Csicsó, 1324-től Kőhalom, 1346-tól Hátszeg, 1361 vagy 1362-től Sebesvár, a 14. század végétől Talmács a hozzá tartozó Latorvár és Vöröstorony erősségekkel. Ezeken kívül más, vár nélküli uradalmak is a vajda kezén voltak (1370-ig Almás, 1387-ig Bonchida, 1409-ig Hunyadvár, azaz a mai Vajdahunyad). 1387 után az uralkodók a királyi birtokok nagyarányú szétosztogatásába kezdtek, és ezzel együtt a várak legtöbbje magánkézbe jutott (1396-ig Bálványos, Csicsó, Újvár és Kecskés, 1433-ban Sebesvár, 1441-ben – ideiglenesen – Déva és Léta, később Hátszeg is) vagy a szász székeké lett (1418 után Kőhalom, 1453-ban Talmács és tartozékai). A 15. század második felében már csak Küküllővár és Déva maradt a király, illetve helyi képviselője, a vajda kezén. A váruradalmaknak elsősorban nem gazdasági jelentőségük volt, hanem a hatalom gyakorlásában volt szerepük.

Téves az a nézet, miszerint a vajdák valamiféle tartományi autonómia képviselői lettek volna; ezzel éppen ellenkezőleg, a király hatalomgyakorlásának eszközei voltak. Ez érvényes természetesen a nagy hatalmú és az akkoriban az ország leggazdagabb magánbirtokosának számító Lackfi családból származó vajdákra is, akik – ugyancsak királyi kinevezéssel – a 14. században hosszú időn keresztül egymást követték a tisztségben.
 

Igazságszolgáltatás

A vajda tevékenysége Erdélyben elsősorban az igazságszolgáltatás terén nyilvánult meg. Ennek helyszínei a Fehér vármegyebeli szentimrei alvajdai ítélőszék (helyszíne változatlan a középkorban), illetve a Torda város határában, Keresztesmezőn tartott vajdai közgyűlések. Az alvajdai ítélőszékek nagyobb egyházi ünnepek nyolcadán kezdődtek (latinul octavaján – ami kezdetben az ünnep utáni nyolcadik napot jelenti –, és ezért a történeti szakirodalom octavalis törvényszéknek is nevezi). Ezeken a hét erdélyi vármegye nemessége intézte peres ügyeit. Ennek volt fellebbviteli fóruma a tordai közgyűlés (latinul congregatio generalis), ami ugyancsak ítélkezési feladatokat látott el. A 15. század első harmadában a régi vajdai közgyűlések megszűntek, szerepüket ezután a Tordára átkerült octavalis törvényszék vette át. Királyi parancsra ezeken a közgyűléseken megjelenhettek a székelyek és a szászok képviselői is, és noha például 1342-ben a vajda elvi jelentőségű, a tartomány egészére vonatkozó rendelkezést foglaltatott itt írásba, soha nem lett belőle erdélyi országgyűlés. Mindkét ítélőszék a nemesség bíráskodási fóruma volt.
 

Az alvajda

A vajda a középkorban az erdélyi haderő vezetője. Jövedelme az 1324-ben eltörölt erdélyi adókból, vámokból, a peres eljárások során beszedett bírságokból, a kezelésében levő királyi uradalmakból, illetve 15. század végi adatok szerint a királyi udvartól közvetlenül kapott pénzösszegből származott.

A vajda helyettese az erdélyi alvajda. Ezt a tisztséget 1221-ben említik először a vajda helyettese (vicarius woyvode) néven, de 1278 óta az egész középkoron át az alvajda (vicevayuoda Transsilvanus) megnevezés lett az általános. Az alvajda megbízatása a vajda lecserélésekor megszűnt, kivéve néhány esetet: például Járai Péter alvajdát (1344–1349, 1359–1368) a Lackfi családból származó több vajda is megtartotta tisztségében. Az alvajdák a középkorban Fehér vármegye ispáni tisztségét is betöltötték, minthogy az alvajdai szék miatt amúgy is legtöbbet ebben a vármegyében tartózkodtak. Az erdélyi tennivalók tényleges intézői sokszor az alvajdák, minthogy a vajdák legtöbbször a királyi udvarban tartózkodtak. A 15. században, amikor több alkalommal is két vajdát neveztek ki Erdély élére, két alvajda volt egy­idejűleg hivatalban.

Az írásos ügyintézésre, vajdai és alvajdai oklevelek kiállítására kancellária szerveződött, ahol protonotarius vezetése alatt általában több jegyző (notarius) dolgozott. A magyarországi általános gyakorlatnak megfelelően az itt kibocsátott oklevelek nyelve latin. A Mohács előtti vajdai oklevelek száma több mint 3000, az alvajdai oklevelek száma meghaladja az 1000-et, de a 15. században több, inkább Erdélyen kívül tartózkodó vajda alatt az alvajdai oklevelek száma felülmúlja a vajdaiak számát. A legkorábbi fennmaradt vajdai oklevél 1248-ból ismeretes, az első alvajdai oklevél 1282-ből maradt ránk.

A vajdai tisztség az erdélyi fejedelemség kialakulásának időszakában, az 1540-es években szűnt meg. Feladatait – kibővített hatáskörrel és lényegesen nagyobb hatalommal – az erdélyi fejedelmek vették át.

W. Kovács András (Transindex, Adatbank, Lexikon)