Elhangzott az a vélemény, mely szerint egy olyan kis ország, mint Magyarország azért adhatott oly sok feltalálót és találmányt az emberiségnek, mert a magyar nyelvnek különleges, egyedülálló sajátságai vannak. Ezzel kapcsolatban a beszélő Teller Edét idézte: „amennyiben nem Ady teremtő nyelvén ismertem volna meg a világot, akkor aligha vittem volna többre egy átlagos középiskolai tanárnál”. Az elhangzottak nyomán keletkezett rózsás hangulatot egy kicsit még fokozta – Puskás Tivadar emlegetésekor – az a hallgatóság köréből érkező kijelentés is, mely szerint a telefonáláskor használt halló szó magyar eredetű, a hall ige származéka, és nyelvünkből terjedt el más nyelvekben is. Hallod? – érdeklődtek a vonal másik végéről. Hallom – hangzott a válasz. Innen a halló – idézte az ismert történetet az egyik hozzászóló.

Noha főként tudományos kérdésekről és eredményekről folyt a beszélgetés, kár lett volna a rózsaszínű hangulatot ott és akkor komorrá változtatni. A tudomány vagy a tudományos megalapozottságú ismeretterjesztés azonban nem kedveli sem a legendákat, sem a nyelvi babonákat, az áltudományos magyarázatokról nem is beszélve. Természetesen ragaszkodjunk minden körülmények közt magyarságunkhoz, szépen hangzó, ősi anyanyelvünkhöz, minél szélesebb körű használatához. De mindig a földön járva, nem az álmok világában! Tudományos alap-, illetve speciális ismeretek híján nem könnyű eligazodni az emberi nyelv vagy a magyar nyelv dolgaiban sem. Például a kiváló tudós fentebb említett kijelentései alapján talán nem arra kell gondolnunk, hogy nyelvünknek olyan jellemzője is van, amely nem található meg egyetlen más nyelvben sem. Ennek bizonyítására a nyelvészeti szakirodalom idevágó része nem kínál lehetőséget. Az áltudományos munkák, mint például a „magnyelv”- vagy „ősnyelv”-elméletek, nem tekinthetők a szakirodalom részének! Annak ellenére, hogy a magyart tudományos kritériumok szerint a világ egyik legszebb nyelvének tartják, és számos jó tulajdonsága van, kifejezhető rajta a világmindenség, Teller Ede kijelentésében inkább anyanyelve iránti szeretetét, nagyrabecsülését, hazalátogatása öröméből fakadó dicséretét érdemes keresnünk.

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970) a halló először vadászati szakszóként került nyelvünkbe a németből (1792), jóval a telefon feltalálása előtt. Mint telefonáláskor használt hívó, illetve jelentkező szó az amerikai angolból származik (1884). A véletlen összecsengés folytán a köztudat a hall ige halló származékával hozta kapcsolatba. Ebből ered a fentebb említett legenda.

Apropó, véletlen összecsengés! A világ nyelveinek képzeletbeli összesített szókészletében több milliárd kifejezés található, és ezek a szavak nagyjából ugyanazokból a hangokból/betűkből állnak más-más kombinációban. Ezért vannak szép számban véletlen alaki egyezések/összecsengések. Például a világ jó néhány nyelvének olyan neve van, amely magyar szónak is beillene, de az egyezés csak véletlen. Például: banda, bari, bilin, bögre, buja, bura, ho, hun, ila, kerek, kinga, kondom, lak, mari, mimi, pala, szia, tunika, vájú stb. Nincs köze a mezopotámiai Ur, Uruk helynévnek a mi Úr  (Isten; Jézus Krisztus) szavunkhoz, a török ura (láb) sem rokona a magyar urának. Az indiai Bihar és a magyar Bihar nem ismeri egymást, és Costa Ricának sincs semmi köze Koszta Rékához, akárcsak a farkaslaki/székelyföldi Gordonnak az angol Gordonhoz… A példák százszámra szaporíthatók. Persze, azt is jó tudnunk, hogy a magyarból is valóban kerültek szavak elég szép számban más nyelvekbe, szakszerűen bizonyítva. Tehát nem a legendák vagy önkényes szószármaztatások által.

A nyelv könnyen megtréfálhat bennünket.

Komoróczy György